Szemtől szembe
„ Mint egy gyermek, csak várakózol, és a messzeségből nézed,
de én mindig tudtam, hogy te leszel az egyetlen. Neked ez a munka, még nekik ez
csak játék! És éjjel, mikor fekszel, ébren tervezgetsz. A dolgon, amin
változtatni szeretnél, de ez csak egy álom volt! Itt vagyunk, most ne fordulj el, mi vagyunk a
harcosok, kik építették ezt a várost… Porból!...”
Imagine Dragons –
Warriors
Nikol ledermedt. Tisztán és érthetően hallotta a fejében
Jane hangját. A lány lehajtotta fejét és Kristoff-hoz szólt.
-
Ha Alex felébred, készülj egy hatalmas pofonra!
-
Miért is? – vonta fel szemöldökét a fiú.
-
Jane most üzent, elkapta Varlick. A legnagyobb
veszélybe küldtük újdonsült feleségét…
-
Maradunk a tervnél?
-
Igen, azt üzente, hogy a megbeszéltek alapján
tegyük a dolgunk! – Kristoff enyhén rásandított fivérére.
-
Nem
sokára magához tét. Ideje lassan indulni… - Nikol megértően bólintott, majd
órájára pillantott.
-
Itt az idő. Ébreszd fel! – Nikol felemelkedett,
hogy mindenki láthassa és hallhassa. – Mindenki ismeri a tervet, tegyétek a
dolgotok és romboljuk le ezt a rémes helyet! Odabent a káosz legfelsőbb foka
vár ránk, de mi megmutatjuk a vámpíroknak, és Varlick-nak milyen, ha velünk
szívóznak! – A harcosok, magasba emelték fegyvereiket… Jane terve elkezdődött! Nikol
lenézett a testvérpárra. Alex dühöngve pattant fel, majd lekevert bátyjának egy
pofont. Kristoff felnézett a lányra. Arcán enyhe gúny jelent meg. Majd enyhe
mosollyal oda szólt az angyalnak.
-
Boszorka!
– Nikol leszállt, majd Alexnek lekevert egyet.
-
Hagyd abba, és indulj megmenteni a kedvesed. –
Alex haragosan nézett a lányra, majd morcosan pengét ragadt és előre indult. A
kapuban megtorpant.
-
Jöttök, vagy idekint fogtok várakozni?
-
Megyünk, megyünk!
***
Az épület sötét fátyolként fogott körül minket. Az érzés,
ahogy átjutottunk a falakon, ahogy a káosz a tetőfokára hág, felért mindennel,
szinte lassított felvételnek tűnt az egész. Ahogy a csapatok a szélrózsa minden
irányába felfegyverkezve haladnak. Jane terve egyenlőre tökéletesen haladt. A
lázadók fáklyákkal és különféle fegyverekkel harcoltak az ellenséggel, fehér
köpenyük vér áztatva lobogott. Ez a hely felért egy elmegyógyintézet
látványával, a folyosókról rácsos ajtók és ablakok nyíltak, a falak régiek és
nyirkosak voltak. Idővel a szobákat felváltották a lépcsőtengerek, amik
egymáson sorakoztak felérve a végtelen magasságokig. Oldalt csodaszép festett
gótikus ablakok árasztották a sejtelmesebbnél sejtelmesebb színeket, a padlót
apró feketemozaik fedte. Az egész egy zavaros látvány volt, egyszerre volt új
és régi, szép és borzalmas, romos és épp. Egy átlagos lénynek ez biztos egy
régies kastély lenne, ahol rosszsorsú lényeket kezelnek. De a valóság keserű,
ez a hely nem otthont ad, hanem fájdalmakat és rabságot, addig kínozzák az ide
ráncigált embereket még az utolsó csepp emberiség, szökésvágy, lázongás ki nem
hal belőle. Mindezt azért, hogy egy gépként funkcionáló harcos legyen. Nem
törődnek, senkivel, itt két út vár rád. Halál, vagy szörnyű kínokon
átszenvedett élet. Ahogy néztem és saját szememmel láttam mindent, rákellett
jönnöm, Jane egy hős. És minden porcikámmal segíteni akarok, hogy ennek a
helynek a porszeme se maradjon. Láttam katonákat, akik parancsokat
teljesítettek, és voltak, akik életűket feláldozva harcoltak a szabadságért.
Láttuk a sebeiket, elszántságukat és minden kínt, fájdalmat. Eddig a napig azt
hittem láttam a poklot, de ez itt a pokol belső bugyra lehetett. Alex harcias
szelleméhez hűen sorra végezte ki az ellenségeket, még egy elágazáshoz értünk.
Itt megtorpantunk… Ahogy megláttam a balra vezető utat és azt az árnyékot, ami
ott osont el… Felkavart bennem mindnet. Kristoff egy pillantásból tudta, és
érvelni kezdett, miszerint itt jobb lesz kettéválni. Alex gyanakodva és
tiltakozva nézett bátyjára, ebben a pillanatban annyit tettem hozzá, hogy a
háború több szintű, itt mindenki ellensége megjelent. Azzal elfutattam a
baloldali irányba, nyomomba a démonommal. Kristoff még vissza kiáltott, hogy ne
aggódjon és vigye magával a többi osztagot, kiszabadítani Jane-t. Ezzel
kezdetét vette a mi saját harcunk. Jane és Varlick kontra Alex… Kristoff és
Rosaly… És most végre éreztem, a végső harcom anyámmal, itt véget fog érni. A
sötét folyóson haladva Kristoff lenézett a gyűlölet teli arcomra, majd hirtelen
megállt egyhelyben. Ránéztem, majd én is megállítottam a lépéseim.
-
Ha ott vár rád édesanyád, a pokol hercegnője se
rejtőzködik többé… - Mondta keservesen mégis harcias hévvel.
-
Fogadd el! Ideje pontot tenni a múltunk végére,
és boldogan élni a jelenet… Gyújtsuk fel
a múltat, had lángoljon. – A démon megkönnyebbülve nézett le rám, majd magához
szorított.
-
A folyosó végén vár ránk a múltunk az, ami
miatt, most itt tartunk…
-
Ott kezdődik a jelen és a jövő… - Azzal kibújva
egymás öleléséből rohanni kezdtünk a végzet felé.
***
A folyosó szélesedni kezdett, majd egy hatalmas terembe
léptünk. A szoba két oldalsó lépcsője felvezetett a galériára. Az emeletet
elárasztotta a vörös füst, ami lassan gomolygott lefelé. Kristoff, figyelmesen
nézte a felsőszintet, várva a pokol hercegnőjét… Már hiányoltam éles nyavalygós
hangját. Hosszú barna haja szinte behálózta a sötétet, maga körül. Kristoff
éles fordulatot vett, Rosaly eltörpült mellette. Haja pókhálóként tekeredett a
démon karára. A lány arca szinte kitekeredett, majd fekete karmaival felém
pöccintett. A vörös füst hátra lökött, anyám kacaja hangzott fel. A szobát
megtöltötte a vörös füst. Anyám árnyéka
kivehető volt, a vérszaga eltéveszthetetlen volt. Csak ő lehetett. Remélve
reméltem Kristoff boldogul múlja egyetlen pontjával, amit a legjobban utált.
Mindketten tudtuk, szülei boldogok Alex és Jane miatt. Benne viszont port
kavart, szerinte Alex-szet mindig is jobban szerették, mint őt. Apja
kényszerítette volna arra, hogy elvegye a sátán lányát, hogy megvédje a kis
birodalmát. Kristoff ezt
visszautasította, majd apja megtagadta őt, és szabaddá engedte. Ekkor tájt
találkoztunk… Ahogy végig gondoltam a múltunk, rá kellett döbbennem, rengeteg
mindent éltünk át, ketten. Alex pár év múlva csatlakozott testvéréhez, igaz, ő
kíváncsiságból hagyta el az országukat, apja engedelmével. Tudtam, valahol
mélyen utálta Kristoff Alex-et, de testvéreként szerette egyszerre. A végső
háborúnk kezdettét vette, mikor a füst hirtelen oszlani kezdett. A taj
változott. A kastély előtt álltunk, fegyvereinkkel. Anyám és Rosaly a homokba
vésett körön kívül álltak. Anyám,
áttetszőnek tűnt, a halál és rohadás nem tett jót a szépségének. A poklok
hercegnője, délcegen áll. A füst ismét felemelkedett, de csak a Fellegvárat
takarta el. Rosaly hirtelen átlépte a vonalat, és Kristoff karjára tekeredett
haja… Egy pillanat leforgása alatt a démon eltűnt mellőlem. Szerencsére
hárította a támadást, az elmémben hallottam rövid üzenetét. Ne aggódj, minden oké! Rosaly
folyamatosan támadt, a levegő megdermedt körülötte, a halál karmai fizikai
alakként támadtak, lassan a szirt vége felé terelve a démont. Követtem a
történéseket, mikor anyám hirtelen mögöttem termett, majd gyengéden bokán
rúgott.
-
Ne azokkal törődj, lenne jobb dolgod is! –
Vicsorogta. Ebben a percben elhagyott a kétség, tudtam nem halhatok meg, még a
démonom életben van. Itt a tökéletes alkalmam. Legyen bármilyen véres, keserű,
vagy fájdalmas, öröknyugalomra fogom küldeni anyám.
-
Ideje békében nyugodnod!
-
Erős szavak, ahhoz tenned is kell valamit.
-
Akkor kössünk szabályokat vagy, képes vagy
tisztán játszani?
-
Ám legyen, játszunk! A szabályok legyenek
egyszerűek. Ha én nyerek, te leszel az új harcosom a vámpír seregemben.
-
Rendben, de ha én nyerek, visszaadod a démonom
teljes szabadságát!
-
Azt hittem ennél véresebb szabályt szabsz ki
rám. De legyen, megállapodtunk! Milyen versenyt tartsunk? – Keskenyedett el
vérvörös rideg szeme.
-
Nem kaphatunk küldő segítséget, csak szemtől
szembe harcolunk, még bírjuk.
-
Ahogy óhajtod , kedves leányom. Remélem a
démonod is életben marad addig, még nyerek, hadd lássa, ahogy elbuksz. – Mutatott
a felszálló ködre a szirt közelében. Anyám nem tudhatta, Kristoff démoni
erejét. Réges-rég volt már mikor így láttam harcolni, fegyverek és Alex nélkül
harcolni. Rosaly bánhatja, hogy ő az ellensége…
-
Akkor, hát. Harcra fel!
***
Kristoff:
Szemtől-szembe a múlt keserű foljával.
-
Ideje lenne támadnod is, ne csak menekülj! –
Csapott ostorszerű hajával a földre Rosaly. – Elmenekülté követve vágyaid és
most nézd meg hol vagy, hogy mi vagy. Egy faj, ami bekategorizálhatatlan,
egyszerre vagy az, aki rég és mellé még vámpír, meg valami angyal. Olyan
hatalmas hatalmak rejlenek benned…Hatalom, amit elpocsékolsz, nem becsülsz meg. Szóval, ha még mindig nem vagy
hajlandó visszatérni apád kegyeibe és békét hozni a földednek, akkor készülj a
halálra. Vagy térj vissza velem a mélybe és tartsd fent a látszatot. De, ha nem
vagy erre hajlandó, elveszem a benned lakózó hatalmat.
-
Ne packázz velem, sátán vada. Inkább a halál,
mint te. – Lassan közeledett a szirt vége, a hátam mögött elterült a tátongó,
ködös mély. Valahol igaza volt, Rosaly-nek, ideje visszatámadni. Használni
olyan erőket, melyeket évek óta nem, most démonként fogok ellene fellépni. Egy
démonként, kinek egy vámpír az energia forrása, egy démonként, kinek szárnyai vannak.
Kard és minden más nélkül semmisítem meg. Azzal a gondolatmenettel feloldottam
a pecséteket, melyek a bőröm alávésődtek a születésemkor. Ez határozza meg a
démonok egyedi erejét, és néha természetűket is. A vésett jelek felragyogtak,
majd enyhe forróságot érezve a tarkómon a köd körém gyűlt. Egy ilyen helyre
csalni minket, ostobaság volt a részükről. Igaz egy démon erejét, még az nem
használta előttük lehetetlen felfedni. Ezt az erőt utoljára akkoriban
használtam, mikor megismerkedtem Nikollal. A köd páncél és egyben csapda volt.
Kizárólag én láttam át rajta, ellenségemnek esélye se volt. Rengeteg erőt
emésztene fel, ha nekem kellett volna ködöt idéznem. Tisztán láttam, ahogy a
poklok hercegnője arca megkeményedik a dühtől, majd egy kósza pillanatra
elmerenget.
-
Még több hatalom, amit elvehetek tőled, de ehhez
meg kell halnod. – Léptei elgyorsultak, megrohamozta a felhőt. Ahogy belépett a
ködbörtönbe, rájött gyengeségére, így tűznyalábokat kezdett magköré hajigálni. Ahogy
rájött a csapda lényegére, egyre idegesebb és rémültebb lett. – Hogy lehettem
ilyen ostoba. Egy nyilvánvaló csapdába sétáltam… - Azzal sziklákat emelt ki a
földből majd felállt rájuk.
-
Mind hiába. – súgtam árnyék formájába. Ez az
alak rengeteg erőt igényelt, de szerencsére ebben nem szenvedtem hiányt.
Könnyedén tudtam alakítani magamon, hol ködként, hol élőtestként rohantam át előtte,
ezzel még jobban megzavarva. A csapda tökéletes volt. Elég volt felbosszantani,
majd az idegeit elszaggatni. Néha hozzáértem, megkarmoltam, vagy meglöktem.
-
Elég! Elég a béna játékaidból. Mutasd magad,
lelketlen fenevad. – Szemei szénfeketére változtak, haja lángokba borult. Ebben
az állapotában illett hozzá egyedül a neve. Vörös lángoló haja egy vörös rózsára
emlékeztette az embert. Veszélyes természet akár a tövisek. – Mutasd magad,
átkozott.
-
Itt vagyok! – Kezeim kiemelkedtek a ködből,
beletaszítva a szakadékba a lányt. Éles sikolya visszhangként hallatszott a
hegyvonulaton.
-
Átkozott, ostoba démon. Engem nem tudsz így
elpusztítani.
-
A ködbörtönébe zárlak, majd megkapod a méltó
büntetésed.
***
Nikol:
Kristoff hangja tisztán zúgott a gondolataim között.
-
Szükségem
lesz arra az erődre, mit akkor használtál utoljára, amikor megismertelek!
-
Jelen
pillanatban, próbálom a harci esküm betartani, amit jó anyámmal kötöttem, de
ahogy ezzel végzek, ígérem segítek.
-
Miféle
eskü lenne az?
-
Csak
egymás ellen harcolunk, ha valaki belép a csatánkba azzal a megkötött
szerződésünk semmivé lesz .
-
Még is
miféle szabályokon alapul ez a hazardírozás!?
-
Ha ő nyer,
csatlakozok a seregéhez, ha én visszaadja a démoni szabadságod.
-
Ostoba
fogadásba rángattad maga d. Nekem így is tökéletes, csak megakarlak védeni.
-
Azt mondod
neked nem ér semmit, ez az egész?
-
Inkább
befejeznem ezekkel a harcot most és mindörökre. Csald ki a ködbe, egyikőtök se
fog látni, de könnyedén kihozlak onnan.
-
Azt mondod
csaljuk bele a csapdába, és pusztítsák el egymást a ködbörtönbe.
-
Könnyű lenne
nem, kicsit becsapjuk az érzékeiket és máris végűk.
-
Legyen! De
akkor így maradsz.
-
Felfogtam,
hogy értem teszed, amit teszel. De boldog leszek, ha végre lezárjuk a múltat. –A
ködbörtön lassan közeledett, anyám vérszemet kapva üldözni kezdett belesétálva
a csapdánkba. Körbevett a köd, Az érzékeim szinte elvesztek a hangok, amiket
hallottam idegenek és távoliak voltak. Egyszer csak Kristoff derekamon kapott
és átfutott a felhőn. Azzal kezdetét vette a játék. Anyám hidegvérű volt, de
ahogy kezdte elveszítni az irányítást, elfelejtett gondolkodni. Rosaly könnyes
szemmel hevert a ködközepén, majd anyám végzett vele. Egy rövid percig a régi
emberi anyám arca megtörve állt a vérfürdőben.
-
Nikol! Az én kicsi lányom! – Sápítozása szinte
már túl emberi volt. Tudta, kivel végzett, megpróbált cselbe csalni. Kristoff
megfogta a vállam, tudta. Tudta, hogy reménykedtem benne, hogy igaz. Lehajtottam
fejem, majd a dárdáért nyúltam. Anyám arca a halála pillanatában a régi volt… A
lelke megszabadult a szenvedéstől. Halkan azt súgta felém köszönöm. Majd a
véres fűben életét vesztette. A démonom feloldotta ködcsapdát. A vár lángokban
állt. Jane és Alex megcsinálták. Kristoff átkarolt, lehevertünk az egyik
sziklára, és néztük, ahogy az ártatlan tündék, rabruhájuktól megszabadulva lépnek
ki a világba.