2.Fejezet

Véres valóság 

„Tükörbe nézek és a te arcodat látom, ha elég mélyre nézek. Rengeteg dolog bennem olyan, mint te. És ez uralkodik felettem.”

Amy Lee

Tekintete rideg és nem törődöm volt, csak úgy, mint mindig. Nikol lassan maga mögött hagyta a nappalit. Felment az emeleti szobájába. Gondolatai össze-vissza cikáztak.Vajon Jane megint, azt fogja hinni, hogy azzal védi meg, ha elmenekül?
- Jane igazán átgondolhatná, tudná, hogy én saját magamra vagyok a veszély. Beszélnem kéne vele… Már vagy egy évszázada nem láttuk egymást. Azóta találtam magamhoz hasonlókat. Soha nem vallanám be senkinek, de Jane visszatérése boldoggá tett. – Boldog vagyok!- Ismételte magában ezt a szárazan és idegenen csengő mondatott. - Mellettem áll Kristoff. Mellette biztonságban érzem magam. Jane makacssága az, ami hiányzott az elmúlt években. -Lassan az ablakhoz sétált és leheveredett. Az ablakpárkány kényelmes kipárnázott ülése még alvásra is meg felelt volna igaz most nem ez volt a szándéka. Hosszasan bámult ki a hideg holdfényes éjszakába. Sokszor előfordult már, hogy az ablakban kelt fel, de most nem jött álom a szemére. Csak bámulta a kertet, ahol két árny sétálgatott a kis ösvényen, a ház felé. Odakint minden ezüst fényben csillogott, így nem volt nehéz felismerni a két lényt. Alex és Kristoff. Szemük vöröses fényben vibrált az árnyak között. Beszélgettek. Szemével végig nézte a tájat a lassan pirkadó napot, ahogyan a tenger tetején lassan vörösleni kezdett a hajnali nap fénye. Mint mindig ugyan az a kérés járt a fejében, mint minden este. Kristoff kérése visszhangzott a lány tudatában. „Mesélj magadról! „ Az elmúlt évek alatt több dolgot osztott meg a démonnal, mit bárkivel. A lány tudta, hogy mire gondolt Kristoff, amikor ezt a mondta, de Nikol erősnek és töretlennek akart tűnni a fiú előtt. Még akkor is, ha tudta, hogy rosszul titkolt szerelme nagyon is tisztában van a bukott dolgaival. Jane volt az egyetlen személy, aki mindet tudott az angyalról. A kis tünde többet tudott a Bukottról, mint a saját szülei. Igaz családját réges-régen elvesztette. Egy vámpír csapat tette tönkre az angyalt. Ezért bukott ki a kegyből a fönti szeretettből… Aznap bosszút esküdött minden egyes vérszívóval szemben, ekkor lett az, aki most. Egy bosszúra szomjas félelmet nem ismerő megsebzett szívű lény. Aznap elvesztette családját régi életét, barátait. Egyetlen túlélőként örökölte családja összes vagyonát. - De mit ér a vagyon a gazdagság, ha nincs kivel megosztani? Kérdezgette magát éveken át.. Mára volt új élete és barátai. Emlékei lassan halványultak, de múlt emléki még mindig bántották, az emlékek vissza-vissza tértek.  Rémálmok kínozták. A fájdalom sok mély sebet ejtett benne. Mindet meg próbált, hogy elfelejtse legyilkolt féltestvérét, anyját, apját. Az arcukat. Az utolsó szavaikat, mondataikat, amire emlékezett, azt gyilkolással feledte.- - Soha nem kérhetek bocsánatot a nővéremtől és nem mehetek vissza a múltba, hogy kijavítsam a hibáimat. Annyi dolgom maradt befejezetlenül… - Az angyal szemeibe könny szökött… - Egyszer megbocsátást nyerek, de én nem megyek vissza hozzátok! Soha!  - Nézett a lassan haladó felhőkre.

-          Jól vagy? kérdezte a magas barnahajú démon. Nikol elkergette zavaros emlékeit, majd ránézett Kristoffra, akinek a szemeiben kíváncsiságot és még valamit sikerült felfedeznie.

-          Semmi bajom, csak fáradt vagyok. -Felelte rezzenéstelen arccal. Az angyal egy szóra volt a sírástól.

-          Tudom, mikor hazudsz! Nekem nem tudsz hazudni. felelte enyhén nagyképűen, majd sajnálkozóan,tekintette vissza tért. -  Tudod, hogy tudok olvasni a gondolataidban és, amit láttam nagyon eltitkoltad. Bennem megbízhatsz. Nézett a könnyes szemű angyalra.

-          Imádom a barna sárgászöld szemeidet… Elvesztem megnyugtató mosolyában és zokogni kezdtem. Kristoff mellém heveredett, majd szorosan magához ölelt.

-          Mi történt veled, amiről nem beszélsz? - Kérdezte mély hangján.  -Itt éreztem, hogy igazán szeret. Meg kell bíznom benne… Felnézetem csodálatos sárgás barnán ragyogó szemeibe és elkezdtem mesélni.:

-          Párszáz éve, még angyalként, meggyilkolták a családomat a vérszívók.  Késtem otthonról aznap, mert össze vesztem a nővéremmel. Késni akartam, hogy minél kevesebb időt kelljen vele töltenem. Én voltam a kis ártatlan húgocska, akit védeni és pátyolgatni kellet. Anyám és apám szerette, ha minid azt tettem, amit kértek tőlem. Igaz ez minden angyali családnál így van. Haza mentem egy félórás késéssel arra számítva, hogy leszidnak, de amikor haza értem vérfürdött találtam. Apám feküdt a padlón kezében egy családi fényképpelés egy késsel. Szemei kivoltak kaparva… Nyaka megsebzett, arca hófehér.  Szárnyai levágva hevertek. Átrohantam a szobán, anyukámat kerestem. Tudni akartam mi történt. Anyukám falnak dőlve ült mozdulatlanul. Oda mentem hozzá sírva kérdésekkel. Anyám csak felnézett, majd rám támadt… De elvétette.

                    

Anyámból vámpír lett!  Szárnyit neki is levágták és a falra szegezték… Tollairól cseppenként hullott a vér a kádba. Ijedtemben kimenekültem a szobából és rá zártam az ajtót. A kertbe menekültem, ahol kerestem egy erős karót… És vártam. Vártam, hogy a saját szüleimre támadhassak. A nővérem volt az első.  Feje alig volt a helyén torkát rendesen átharapták szemei arany színben közeledtek. Hideg gonosz tekintettel támadtam rá. Haragudtam rá, de nem akartam megölni. - Sírtam el magam újból. Még ma is az ő arcát látom, amikor a tükörbe nézek. Olyan volt, mint én; zöldszemek hosszú barna haj annyi különbséggel, hogy neki egyenes volt a haja. Neki rontottam még háttal ált, de ő gyorsabb volt. Felugrott a fára. Vérszerű folyadék csorgott végig az arcán a szemeiből, majd leugrott és nekem támadt. Elkapta a torkomat aztán a földre dobott. Játszani akart, mint a cica az egérrel mielőtt felfalja. Felálltam a földről karót szegeztem neki. Körbe-köbe forogtunk. Leakartam szúrni, de gyenge voltam. Épp hogy meg sebezte. Rám nézett, majd felnevetve csak annyit kérdezett: - Csak ennyit tudsz? Elfordítottam a botot és neki futottam. A nővérem a földre esett. Elfutottam. Feltápászkodott a földről és csak annyit mondott, hogy ezt még megbánom. Nekem futott. Felkészültem a halálra és a karót nekiszegeztem. Neki futott és felnyársalódott. Össze esett, de már hallottam, anyám dörömbölését az ajtón. Még is apám volt, aki a kertben támadt rám. Fényképet szorongatva. Apám sírt, nem volt teljesen vámpír. A lelkére beszéltem, hogy szeret és, hogy én is őt. A fényképre nézett, majd karót ragadott, majd rám nézett és annyit kért, hogy kezdjek új életet és, hogy égessem el a tetemeiket. Leszúrta magát. Síni akartam zokogni, de anyám a hátamra ugrott. Ledobtam a hátamról és hátrálni kezdtem. Anyám már nem létezett. Nem az volt, aki esténként megölelt és énekelt. Egy gonosz gyilkos szörnyeteg, aki a véremre szomjazott. Úgy mozgott, mit egy gyík gyorsan és precízen. Minden lépését átgondolta. Vérben úszó szeme össze szűkült, majd rohanni kezdett. Fel rohant a fára, ahol nem sokkal ezelőtt a nővérem meresztett rám gyilkos pillantásokat. Anyám felnézett az égre majd felnevetett. – Lassan éjfél és én akkor leszek a legerősebb. Tekintettét elvonta egy járókelő, aki kíváncsian lesett be a kapun. Ő volt a megmentőm. Mellettem tanúskodott a bíróságon, hogy jogosa gyilkoltam-e le a családomat. A Büntetést, még így se kerülhettem el. Megszegtem minden angyal szabályt. Gyilkoltam, hazudtam és mindezt hidegvérrel. A büntetésem nem volt nagy csak általános. Elkellet hagynom az angyali országot megfosztottak fehér tollaimtól és elvették az örökéletem…

-          Hogy mi? Azt akarod mondani, hogy félig vagy örökéletű? Kérdezte démoni csodálattal.

-          Ha veszélyesebb sérülést szerzek, lehet, hogy nem kelek fel soha. Nem nagy szám. - Feleltem unott hangon.

-          Igenis nagydolog! Mért nem mondtad soha? Tudod hányszor halhattál volna már meg?

-          Mit számít az neked? - Kérdeztem automatikusan, felháborodva. - Sajnálom, én csak feszült vagyok, csak Jane az, akinek elmondtam és… és… nem…

-           Semmi baj nyugodj meg. - Felelte miközben magához szorított.

-          Az anyám még minid él! Nem tudtam elkapni, elmenekült. És bosszúra szomjazik vagy az én véremre. Bukott ki belőlem a vallomás. Olyan szánalmas vagyok.

-           Nem vagy az! Életedben először öltél vámpírt.

-          Végig néztem még elégnek. Még hamuvá válnak, ahogy porrá válik a régi életem.

-          Hogy kerültél ide?- Kérdezte, de még minid nem engedett el.

-          Végig nézték, ahogy átváltozom. Majd a felhőkből letaszítottak a mélybe. Egy tisztáson keltem fel. Szárnyaim sötét feketében pompáztak. Azután jöttem rá, hogy csak azét csillognak, mert vér fedi. Eltört, azóta se javult meg. Ígérd meg, hogy nem mondod el soha senkinek, hogy sírtam és, hogy gyenge vagyok…

-          Nem mondom, de tudd, hogy nem tartalak gyengének. Mosolyodott el, majd átölelt.

-          Köszönöm…