Árulás
Jane reggel felkelt és egy sárgás, régies borítékot talált a szobája ajtajában. Felvette a borítékot, megfordította. A szíve kihagyott egy ütemet. A fekete pecsét,ami lezárta a borítékot nagyon is ismerős volt a lánynak. Túlságosan is. Azonnal feltépte,kivette belőle a levelet,majd vadul olvasni kezdte az ismerős kézírásos sorokat.
„Légy este hatkor a raktárépületnél. Beszéljük meg a dolgot.
Szerető bátyád,Varrick.”
Jane tudta, hogy nagy eséllyel most csapdába fogják csalni,de tudta,ha most nem ad esélyt Varrick-nek akkor soha. Jane meg akart bocsájtani féltestvérének és túllépni a múlt árnyain. Leengedte a karját. Jane leszaladt a lépcsőn és kétségbeesetten kereste Johs-t.
- Hol van Johs? – kérdezte Jane az asztalnál ülő Nikolt és Alexet.
- Elment. Azt mondta biztosítania kell a környéket vagy mi. – ráncolta a szemöldökét Nikol.
- Nikol. Ígérj meg nekem valamit. – kezdte Jane. Nem volt olyan ember,akinél jobban megbízott volna.
- Hallgatlak. – tömte a száját közben.
- Bármi történjék…védd meg az öcsémet,Nickolait. Könyörgöm. – fakadt ki idegesen Jane. Kék szemei ezüstösre változtak. – Ne hagyd, hogy Varrick kezei közé kerüljön. – Nikol gyorsan lenyelte a falat ételt,amit megrágott,majd aggódva Jane-re bámult.
- Miért? – kérdezte meg, szorongva.
- Csak ígérd meg. – kérte a lány.
- Ígérem. – a kijelentés inkább kérdésnek hangzott a Bukott szájából.
- Mi folyik itt? – kérdezte Alex és idegesen a tündére nézett.
- Találkozom valakivel este,de nagy az esélye, hogy nem térek vissza élve. – Jane elharapta a mondata végét,de a démon így is értette. Nikol kiköpte a vizet,majd felállt.
- Hogy mi?
- Lényegtelen. Csak tartsd meg az ígéretedet. Sosem bocsátok meg,ha Varrick a kezei közé kaparintja az öcsémet. – mondta a lány Nikolnak és figyelmen kívül hagyta a lány kérdését. Jane visszament a szobájába. Egy fekete bőrszíjjal a combjára erősítette mágikus tegezét,melyből, ha elhasznált egy nyílvesszőt egy ugyanolyan került a helyére. Nagyon nehéz volt ilyet szerezni. Jane a hátára erősítette mindkét kardját. Megkereste fekete íját, melyre különleges rúnák voltak vésve. Az ezüst írás…emlékeztette Janet bátyjára Adam-re. Az életét áldozta Jane-ért. Most a lány fogja feláldozni magát. Ha Varrick-nek az lesz a terve,hogy végezzen vele,akkor Jane-nel megy a pokolra. Nem hagyja, hogy Nikolai-nak baja essék. Felvette íját is,majd bekopogott Nikolai szobájába.
- Gyere. – kiabált ki Nick. Jane benézett a szobába,majd az ágyához ment,ahol az öccse egy vaskos könyvet tartott a kezében.
- Szia. – mondta elhaló hangon Jane. Összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy talán sosem látja viszont az öccsét. Sosem simogathatja többé a rakoncátlan vörös tincseket,nem láthatja csillogó kék szemeit,nem hallhatja a kacagását. Jane leült az ágyra.
- Mi a baj? Vadászni mész? – tette le a könyvet Nick és felült a nővére mellé.
- Jól vagyok. Csak kicsit kifáradtam az utóbbi időben és most jön ki rajtam. Igen. Vadászok egy kicsit. – magyarázkodott Jane és mosolyt erőltetett az arcára.
- Vigyázz magadra. – mondta Nick. Valahogy érezte, hogy valami nincs rendben.
- Úgy lesz. – mosolygott Jane,majd átölelte kisöccsét. – Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte remegő hangon a sírás határán. De nem mutatta ki érzelmeit. Nem szabadott. Senki nem láthatja gyengének. Nick belefúrta a fejét nővére vállába, és szorosan hozzábújt.
- Maradj. Vadássz máskor. – próbálta marasztalni Jane-t.
- Nem. Mennem kell. – mondta Jane, de nem volt szíve eltaszítani öccsét, hiszen lehet, hogy ez lesz az utolsó ölelésük. Nick elengedte testvérét és nézte ahogy elhagyja a szobát és becsukja maga mögött az ajtót. Jane neki támaszkodott a falnak,majd vett egy mély levegőt. Alex láthatatlanná vált és követte a lányt. Odakint már besötétedett. Jane a raktárépületekhez ért,de nem volt ott senki. Megállt és várt. Alex az egyik régi épület tetejéről figyelte a lányt.
- Örülök, hogy eljöttél. – Jane háttal állt a hang forrásának,de tudta, hogy Varrick az. Közel 50 éve nem hallotta féltestvére hangját, most mégis megismeri. Jane lassan megfordult. Látta kilépni Varrick-et a sötét árnyak közül.
- Bátyám. Mit szeretnél nekem mondani? Hogyhogy nem a csatlósaidat küldted és magad jöttél? – kérdezte Jane.
- Megértem a sérelmeidet irányomban,de hiszem, hogy majd egyszer megértesz. Nem akartam ártani neked vagy Nickolainak. – mondta. Aranybarna szemei összeszűkültek. Hollófekete haja beleolvadt a sötét éjszakába. Nem változott semmit. Szemei ridegséget tükröztek. Jane tudta, hogy nem bánt meg semmit.
- Mit akarsz tőlem? Miért üldözöl? Én csak békében akarok élni. Nem akarom a trónodat…ami mellesleg az enyém lenne.
- Veszélyes vagy drága húgom. Gondolj csak bele. Te egy tökéletes fegyver vagy. Fegyver lehetnél a kezemben és együtt uralhatnánk az egész LegendaVilágot. – tárta szélesre karjait Varrick.
- Család? Megölted…a szemem láttára a bátyánkat, fogva tartottál és kínoztál,amiben kifejezetten örömödet találtad…aztán a Fellegvárba küldtél és egyszer sem jöttél el, hogy megbánásodat tanúsítsd. Miért hinnék neked? – kérdezte Jane. Bár úgy tervezte megbocsájt bátyának, most, hogy szemtől szemben látja ez már nem olyan egyszerű feladat, mint azt gondolta.
- Ne akadj fent a részleteken. Gyere vissza kicsi Jane. – mondta mézes mázos hangon Varrick. Alex nem szívesen de ott hagyta a lányt és Nikolhoz teleportált. A nappaliban landolt,ahol Kristoff és Nikol épp a kanapén voltak.
- Bocs a zavarásért,de Varrick éppen Jane-nel tárgyal egy sötét sikátorban. – hadarta Alex, majd már vissza is teleportált volna,amikor Nikol kócos hajjal felállt.
- Hogy mi? Azonnal vigyél oda. Idő mire megérkeznek azok,akiket megidéztem,de oda fognak megérkezni ahol éppen én vagyok. Ha jól időzítünk….
- Nincs annyi időnk Nikol! Jane bármelyik percben…
- Tudom! Van jobb ötleted? – kiabált vissza Nikol.
- Letépem a fejét. Ez a jobb ötletem! – kiabált Alex is feszülten.
- Elég legyen. Azzal nem segítünk, ha itt ordibálunk. Menjünk a helyszínre és találjunk ki valamit ott. – mondta higgadtságot erőltetve magára Kristoff. Alex azonnal teleportált vissza a háztetőre. De elkéstek.
Jane eldobta a fegyvereit.
- Legyen. – mondta és átölelte bátyját, ki viszonozta az ölelést. Varrick egy kést vett elő, Jane tudta nélkül. A lány nem mozdult így Varrick könnyen belé tudta döfni a kést. Jane meg sem mukkant. Megdöbbent. Érezte,ahogy a penge átvágja bőrét és a húsába váj. Érezte, hogy bíbor vére átáztatja felsőjét. Könnyek gyűltek a tünde szemeibe.
- Miért? - a lány csalódott bátyjában. Újra. Megint elárulták. Ezért nem szabad senkiben megbízni. Senkiben.
- Hányszor mondjam még el? Csak teher vagy. Egy szökött, egy trónbitorló. Az utamban állsz…pont úgy,ahogy annak idején Adam. Eltávolítottam. És most téged is. Már csak egy zavaró tényező van. De ne aggódj. Nickolai is hamar utánatok indul. – mosolygott Varrick.
- Soha. – suttogta a lány és egy nyílvesszőt döfött bátyja mellkasába. – Miért nem érted? Adam…én…és Nickolai is…mi befogadtunk. Nem vagy az édes testvérünk,de attól még egy a vérünk. Egy család vagyunk. Jóban rosszban. Miért nem érted meg? – a lány könnyei legördültek Varrick vérétől mocskos arcán. Varrick kihúzta a tőrt a lány hátából.
- Te nem érted. Sosem voltunk egy család. – hörögte a férfi, majd újabb szúrásra készülve felemelte karját.
Alex-ék pont akkor értek az épület tetejére,amikor Jane hátából kihúzták a kést. Alexben mérhetetlen düh ébredt. Hogy volt képes bántani a saját húgát? Hogy volt mersze az ő párját bántani? Alex le teleportált az épület tetejéről és olyan erővel vágta képen a tündét, hogy az nekiütközött a téglából készült falnak,ami leomlott Varrick mögött. Elkapta Jane-t és el teleportált vele, Nikolra és Kristoffra hagyva a piszkos munkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése