2015. december 25., péntek

13.fejezet

Lepkék


„Mentsd magad, ne nézz vissza. Szétszakít minket, míg ez mind el nem tűnik… Itt vagy? Semmi nem maradt, megmarad, amíg meg nem talállak, mert, mind eltűnik. Az egyetlen világ, amit ismertem hullámsírban nyugszik. Én vagyok az egyetlen, aki fulladozik. A szerelmed nélkül elveszett vagyok, és soha nem mehetek vissza. Nem mehetek vissza, haza. „
-Evanescence-  Never go back-





-          Fel ajánlod a lelked ezért az angyalnak nevezett kurváért? –Nevetett hangosan és hosszan a vámpírok hadnagya.
-          Ne merészeld őt így nevezni! –Vicsorgott Kristoff.
-          Tőlem aztán. Elengedjük a tollast, de pár héten belül, te fogsz vele végezni. Szóval siess búcsúz el a kis szerelmedtől… örökre. –hangja visszhangzott az óriási kőfalak között. Kristoff kilépett a cellából, majd vissza nézett a vámpírra.
-          Soha nem fogom bántani, legyek bármi… -A vámpír nem felelt csak gúnyos arcot vágott, ami egyenlővolt a halálra vár rád-dal. Kristoff Nikolhoz rohant, magához szorította, majd megcsókolta. Könnyes arcát letörölte. – Ha valaha, újra találkozunk, már nem leszek az, aki most. A halálodat fogom kívánni, csak annyit kérek… végez velem. – Kristoff eltávolodott, nem hitte el a saját szavait. Könnyek gyűltek a szemeiben. – Ég veled Nikol. – A lányt két magas vámpír fogta karon, majd felvitték a tömlöcből. A fiú csak állt ott, nézte, ahogy távolodik tőle az eddigi élete, Nikol képében. Kristoffot körülvette a sötétség, a vámpírok hada.
-          Látod? Jegyezd meg jól, mert legközelebb, ha látod ezt az arcot… Halott lesz. – Könyökölt Kristoff vállára a hadnagy. –És most, hogy szerelmedet elengedtük, lépj át a következő életedbe. Arra az oldalra, ami ellen eddig úgy harcoltál. És ne feledd, ha bármilyen trükkel próbálkozol, a lány előbb távozik a földről, mint te azt hinnéd.
-          Az mondtad, elengeded! – Üvöltött a vámpír arcába.
-          El is engedtem, ahogy ígértem. De, egy szóval sem mondtad, hogy nem követhetjük, míg be nem teljesíted az ígéreted. –Kristoff behunyta szemeit és szó nélkül követni kezdte az ellőtte álló vámpírt.
-          Okos démon, milyen remek katonám is leszel, pár órán belül. –Nevetett magában.
-          Uram, biztos benne, hogy túl fogja élni? Hisz nem ő lenne az első, aki belehalna. –Lépett a hadnagy mellé egyik katonája.
-          Igazad lehet, de erre kaptam egy kis ajándékot a királynőnktől. –Nyújtott át katonájának egy injekciós tűt.
-          Azt hittem, a királynő kilesz, hogy a kis játékszerét csak úgy elengedtük. –fogta kezei közé az ismeretlen tűt.
-          Jobban szeret vele játszadozni… Előbb szenvedni akarja látni, drága kicsi lányát. –Nevetett a hadnagy, majd katonájával követni kezdet a fiút kísérő vámpírokat.
Kristoff beült a hatalmas székbe, mozdulatlanul várva sorsát. inkább meghalt volna, csak ne kellejen az lennie, amit úgy utál egész életében. Hagyta, hogy kezeit és lábait megkötözzék, majd magára hagyják a hideg rendelőszerű terembe. Kristoff körbe nézett. A falakat fejmagasságig világoskék csempék fedték. A hidegfényben jól kivehető vérfoltokat lehetett látni a mennyezeten. A rácsozott ablakokon, karmolás nyomok látszódtak, még kellő távolságból is. A szék, amiben ült egy kicsit kiegészített fogorvosi szék lehet.
-          Ha itt halok meg.. Lehetett volna szebb halálom is. –Sóhajtott. A hadvezér lépett be a hidegjárta szobába nyomában kedvencével.
-          Légy üdvözölve a mi világunkba, démon. –szúrta Kristoff karjába a tűt, majd magára hagyta a hadvezért és a szenvedő démont. Kristoff vett egy nagy levegőt, érzet a hideg idegen folyadékot a bőre alatt, ahogy szétterjed benne. A hadvezér mosollyal az arcán emelkedett a szenvedő fiú felé.
-          Az enyém vagy! – Mélyesztett fogait Kristoff dermedt bőrébe.  A démon utolsó gondolatai fogadott családján járt.
-          Alex, bocsáss me..meg. Vigyázz rá helyettem…  Jane benned… tudom, hogy bízik… csak maradj mellette. Nick, Csak maradj olyan, mint mindig… Boldog és… önmagad. Nikol, ha még hallasz… Hallod a gondolataim, kérlek… - Kristoff szemi becsukódtak…  Feje oldalra dőlt a széken… - Bár ne kellett volna soha elárulnom benneteket… - Súgta hangtalanul.

***

Soha nem éreztem ekkora fájdalmat, a szívem összeszorult... Éreztem, ahogy megfordul vele a világ, ahogy elveszítem az emlékeim és a testem felett az irányítást… Ahogy kezdek gyűlöletet érezni. Próbáltam magam ellem harcolni, de rá kellet ébrednem, ezt a csatát elvesztettem. Már a leges legelején. Nikol, kérlek végezz velem, mielőtt… árthatnék neked…
-          Kristoff?
-          Nikol… - sóhajtott fel a fiú, a fájdalmai miatt nem volt eszméleténél, de valahol mélyen még létezett, benne az aki volt. – Csak bocsásd meg azt, aki leszek… Szeret… - A démon megszűnt létezni… Megszűntek gondolatai és emlékei. Mély álomba süllyedt.    

***


Kristoff…  - Mondta a fagyos, hideg szélnek Nikol, könny áztatta arccal. Még hallotta a fiú gondolatait, de mire válaszolhatott volna elvesztette a kapcsolatot.
Mikor hazaértem, azt hittem meghalok, a rettegés, a fájdalom, amit a szívemben éreztem… A kérdések, amit Alex nekem szegezett… Nem voltam képes válaszolni, csak a térdeim gyengeségét éreztem, ahogyan lassan összeesek.  Ahogy az elmém kikapcsol…elveszik. Az elkövetkező éjszakából csak pár emlék foszlány maradt meg. Emlékszem, Jane beszélt hozzám, arra, hogy a kádban vízbe akarom magam fojtani. De tudtam, hogy nem maradhatok így… Nem lehetel a szeretteim terhére. Győznöm kell a fájdalmas emlékeim felett. Végre elhatároztam magam… Így kisétáltam Jane forró teájával a szobámból. Gondoltam, hogy bemegyek Alexhez és elmondom, neki a valóságot, de képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam ott az ajtaja előtt, és vártam, hogy ismét elsötétedjen az elmém… De nem tette… így inkább lassan elsétáltam Nick szobája felé. Bekopogtam és vártam…
-          Tessék! Gyere be! –hallottam Nick hangját, de most valahogy szomorúbbnak éreztem. Beléptem a kis szobába, ahol Nick épp valami képregényt bújt, majd meglepett tekintettel rám nézett.
-          Szia… - feleltem, akaratlanul is… Nickola eleresztett egy gyenge mosolyt, majd megveregette a mellette lévő párnát.
-          Szia, ülj csak le.
-          Köszi… - szipogtam neki, majd mellé kuporodtam. Jane jutott eszembe, a neki tett ígéretem. Bármi is történjen vele, megvédem a kis öccsét. Nem sok időt töltöttem Nickel kettesben, de most úgy érzetem rá van szükségem.
-          Jane mondta, hogy legyek veled tapintatos, de tudom, hogy utálod, ha… - Nick hirtelen elnémult.
-          Pedig most lehet, az kellene… - feleltem, hogy ne legyen kínos csend.  
-          Azért megkérdezem… Hogy-hogy hozzám jöttél?
-          Kérni akartam valamit. De már abban se vagyok biztos, hogy megakarom tenni.  
-          Miről beszélsz? Ugye nem valami örült hősködésre készülsz? – Nick méregetni kezdett, mérgesen, gyanakodva meredt rám.
-          Nem… Semmi ilyesmit nem terveztem… Csak... annyit akartam…
-          Mond csak. Ne kertelj! Jane is folyton csak tereli a szót. Soha nem mondja el a teljes igazságot, csak tereli a szót. –Dühöngött a fiú, de túlságosan magam alatt voltam ahhoz, hogy megfejtsem, most mire céloz.
-          Azt akartam kérni, hogy kísérj el a régi démon tanyára. –rohant ki belőlem a vallomás, hogy ne sírjam el magam…ismét.
-           Szívesen megyek veled. Szóljak Jane-nek, hogy elmegyünk?
-          NE! Kérlek… Ezt most inkább ne...
-          Okéé… - Forgatta szemeit Nick – Akkor mennyünk. – Kapta magára a meleg kabátos és a fekete csizmát.

A démonlak azóta se sokat változott, ugyanolyan volt, mint amikor utoljára itt jártam, Jane életéért küzdve. A szoba egyik felében egy félholdalakú oltár állt, amire az isten se tudja, hogy süthetett a holdfénye. Körülötte könyvek és üvegcsék rakásai hevertek, szerteszét.  A szoba másikfeléből nyílt két ajtó a hálószobák fele. A kerek termet festmények és régi térképek borították.
-          Pontosan mit is keresünk? –Kérdezte Nick a falat tanulmányozva.
-          Én egy üveget.. –Mondtam, majd elsiettem Kristoff volt szobájába. Nick utánam futott, de nem sokat érhetett, mit is akarok.
-          Mi a fenének az neked? –Kérdezte zsebre tett kézzel, miközben csodálkozva nézelődött a szobában. Nem sok hely volt a szobában, az ágy és az íróasztal teljesen elfoglalta a helyet. Igaz, ha nem hevert volna, mindenütt valami lom talán lehetet volna látni a padlót. A szobában megtámadtak az emlékek, könnyek szöktek a szemembe. Mennyi időt is töltöttem itt vele. A megismerkedésünk elején itt vigyázott rám, amikor bajba keveredtem. Itt ápolgattam, amikor elkapott valami csúnya náthát. Megannyi emlék jutott az eszembe, de most csak egyetlen egyért jöttem… Hogy elengedjem.  Azért az üvegért. Benne két lepkével, a két elvarázsolt tündérrel. Csak erre volt most szükségem.
-          Csak kell, és kész!  Majd egyszer elmondom a történetét. Ha esetleg hasznát veszed, valaminek a tied lehet, feltéve, hogy nem Alex cucca. –mondtam majd felálltam az ágyra a polcot vizslatva.
-          Akkor ezt megtarthatom? –Mutatott Nick az íróasztalon heverő poros magazinra.
-          Tőlem aztán, de Jane-nek egy szót se, hogy honnan szerezted. Amúgy meg nem pont neked való a tartalma… El sem hiszem, hogy a démonok is „olvasnak” efféle szemetet.
-          Tudom, hogy nem nekem való… DE… Kíváncsi vagyok. –Sütötte le kis szemei, elpirulva.
-          Te tudod. –vontam meg vállaimat.
-          Nem azt keresed? – Mutatott Nick a másik polcon heverő üvegre.
-          De, köszönöm Nick! – Ahogy kezeim közé kaparintottam, minden elsötétedet bennem… Végre megvan az emlék, amit szabaddá akarok tenni. Szeretem Nicket, akarata ellenére is képes elterelni az emberek rossz gondolatait. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy csak azért kérte azt a szennylapot, hogy elterelje a gondolataim, de mire visszanéztem a fiúra, vörös fejjel olvasta az újság tartalmát. Vettem egy nagy levegőt felkészülve Jane kiakadására, amikor megtalálja AZT, szeretett kistestvérénél.  – Azt hiszem, Jane kifog nyírni.
-          Mondtál valamit? –fordult elém perverz mosollyal Nick.
-          Ne-em… - Feleltem kissé zavarban. –De most már jobb lesz menni.
-          Rendben. –Kapta hónalja alá szerzeményét. A fiú kilépett a szobából. Én még vissza néztem az emlékekkel teli rumliba…
-          Nem tudom elhinni. –Súgtam halkan és lekapcsoltam a lámpát.


***


Mikor haza értünk, Nick hirtelen megtorpant, majd rám nézett.
-          Elmondod végre mi történt?
-          Sajnálom..De ez…Még nekem nem megy. – nem tudtam ránézni, csak meredten bámultam a lepkéket az üvegben.
-          Megértem. – Neszt hallottam a lombokból, mire felkaptam a fejem. – Csak a szél, ne legyél paranoiás. – Nevetett Nick és kitárta a hatalmas kertkaput.
-          Igazad lehet. –Mondtam, majd követni kezdtem a ház fele. Ismét hallottam a hangokat, de ezúttal nem rezzentem össze. Egy szót se szóltam. –Nick, menny be, köszönöm, hogy elkísértél. Már elég későre jár, feküdj le aludni. Holnap reggelre én ismét magam alatt leszek…Legalábbis azt hiszem.
-          Oké, Nikol. Jó éjt!  És köszi, hogy elvittél magaddal. –Mutatta fel a magazint, majd mosolyogva berohant a házba. Elsétáltam a ház másik felébe, ahonnan tudtam, nem szűrődik be a zaj. Lehuppantam a vizes főbe és sírva engedtem el az üvegből a kistündéreket. Hallottam a neszt, de mit sem törődve vele, folytattam.
-          Menyetek! Legyetek szabadok. Ahogyan most én, ti is magatokra lesztek a nagyvilágba. A két lepke elrebbent, az egyik még utoljára megpihent a kezemen, majd tovább szállt. Néztem, ahogy ellépi őket az éjszak sötétje, ahogy egyre távolabb szállnak tőlem. Lassan felálltam a földről, majd felnéztem könnyes arccal a fára. – Ölj meg most, essünk túl rajta. – Egy percig csak a néma csend felelt, kezdtem azt hinni Nicknek igaza volt és csak a szelet hallom. De egyszer csak Kristoff ugrott le a tölgylombjai közül. Szemei vérvörösek voltak, de nem egészen emlékeztetett vérszomjas vámpírra. Csak állt ott.  Közelebb léptem felé, mire ő is elkezdett közeledni. Vártam, hátha megtámad, de nem tette.

-          Szeretlek?  - Kérdezte kissé idegenen csengő hangon.
-          Hogy mondod? –Könnyek hullottak le hideg arcomon.
-          Nem tudom. Csak azt, hogy ezt akartam neked mondani…valamikor.
-          Miket beszélsz? Kristoff… - Értem volna hozzá, de elhúzódott.
-          Nem tudom ki vagy. –Felelte higgadtan, azokkal a fogakkal. Egy élet romlott bennem össze, azt gondoltam megutál, végezni akar majd velem, de nem szimplán elfelejtett… Elfelejtett mindent.
-          Legalább, akkor ölj meg! –Üvöltöttem neki.
-          Nem tudom megtenni. Azért küldtek, de… nem bírom megtenni.
-          Kérdezhetek valamit? 
-          Persze… Idegen.
-          Csak mond meg. Van valami, amire emlékszel, velem kapcsolatban?
-          Nem hiszem…DE ezek a lepkék ismerősek voltak. Elmondod mik voltak ezek, hogy hogyan emlékezhetek ezekre?
-          Ha szeretnéd. –Ültem vissza a fűbe. Kristoff körbe nézett, majd mellém heveredett.
-          Nem is olyan rég még démon voltál…
-          Azt tudom.
-          Az én démonom… - Nyeltem egyet. – Ezek a lepkék, a mi ajándékunk volt. Azt mondák más démonok, hogy pont olyanok, mint mi… harcolnak egy láthatatlan fallal, de soha nem szabadulnak belőle. És most, hogy te… Az a dolog lettél, ami ellen harcoltál. Elengedtem őket. Elkellet engednem őket. – Hunytam be a szemem.
-          Én miért nem engedtem el veled őket előbb?
-          Azt akartuk, ha… Elpusztítottuk volna a vámpírokat.
-          Soha nem voltam, jó ember… - Fordult el Kristoff.
-          Miről beszélsz?
-          Azt várják, hogy végezzek veled, régen nem voltam elég jó ahhoz, hogy az maradjak, ami… Soha nem boldogultam. 
-          Miért, rossz az, ha nem tudsz, ha nem vagy képes megölni?
-          Mert, akkor sehova nem tartozom. –Állt fel mellőlem, majd elnyelte a sötétség.
-          Akkor, most megfogsz ölni? – kérdeztem, de senki nem felelt. Magamra maradtam.  Lehet még nem változott át, teljesen. Szorult össze a gyomrom. Még vártam hátha, történik valami, de nem. Így a gondolataimba merülve sétáltam vissza a bejárathoz. Kristoff a bejáratnál állt, nekem háttal.
-          Miért? Miért nem tudom, ki vagyok? – Hallottam kérdését.
-          Inkább azt nem tudod, ki voltál. -Kristoff nem mozdult.
-          Talán igazad van. –Fordult felém. – Kérlek, bocsáss meg nekem.
-          Erre a mondatra is csak úgy emlékszel?

-          Nem! – Azzal megcsókolt és köddé vált. Mint, ha soha nem is lett volna ott.            









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése