1.fejezet

Megmentők:

„Az élet két világ között lebeg, mint rezgő csillag éj s nappal határain, mi vagy, mi voltál, ah ki mondja meg? Ki mondja meg, hogy ezután még mi vár rám?”

-Byron: Don Juan-

Kerek száz éve annak, hogy vége a háborúnak. Az emberek bizalmatlanok. Nincsenek külön országok, mindenki egy nép. Az emberek az idő elteltével létrehoztak egy rendszert, ami még működött is, ameddig fel nem bukkantak a Mások. A Másokat eredetileg a háború miatt hozták létre… a katonák leszármazottaik pedig különleges képességekkel rendelkeztek. Minden Más telepatikus erővel rendelkezett és egy fajta olyan képességgel, amely egyedi. Két Másnak nem lehetett ugyanolyan ereje. A normális emberek persze vadászni kezdtek az ilyen emberekre azzal az indokkal, hogy nekik nem is lenne szabad létezniük. A Mások pedig nem hagyták magukat. A két fél most háborúzik. A Mások irtják az embereket, akik szintúgy viszonozzák a mészárlásokat.

 Raven összehúzta magán a fekete bőrdzsekit és arra rávette a sötétkék –már-már fekete csuklyát. A vállánál összekapcsolta, majd finom vonású arcába húzta azt.  A romokban heverő hídhoz lépett és lemászott a vízpartra a törmelékek közt. A nyirkos betondarabok között néhol a természet kezdte visszahódítani a területet. A lány zöldellő növényekbe csimpaszkodva ereszkedett lejjebb és lejjebb. Raven lövés éles hangjára lett figyelmes, mely belehasított a hajnali égboltba. Felkapta a fejét, levendula lila szemeivel pásztázta a környéket, de sehol senkit nem látott.

-          Rohanj!  - Hallotta a fejében a lágy nő hangot. Az elmúlt egy hónapban ez az ismeretlen folyton beszélt hozzá. A neve Sharon. Igyekezte meggyőzni a lányt, hogy ő barát, nem ellenség, de Raven, amikor lehetett kizárta őt az elméjéből. Persze azt, hogy meneküljön nem kellett neki mondani. Raven általában akkor is menekült, amikor nem volt veszélyben. A lány igyekezett gyorsabban mászni, de ekkor megcsúszott és egy ijedt sikoly hagyta el az ajkát. Mikor földet ért a fűben sajgó testét mozgásra bírta és felkecmergett a földről. Szőke tincsei előbukkantak, ahogy a csuklya lecsúszott a fejéről.

-          Ott van, elkapni! –hallotta a lány. Ijedten nézett hátra, mint egy ártatlan őz, amely észre vette a rá vadászó vadat. Mikor egy csapat férfi kezdett lemászni a romokon Raven tört rántott és rohanni kezdett, be a folyóba. A jeges víz zavartalanul csordogált tovább, mint sem törődve a körülötte kialakuló káosszal. A lány térdig gázolt a habokban és átért a túloldalra. Berohant a fák közé, melyeknek ágai, mintha az ellenség karmai lettek volna, beleakadtak a lány ruhájába. hajába.

-          A nyomodban vannak! – Hallotta ismét Sharon-t.  Raven megtorpant és kétségbeesetten nézett körbe, mikor egy kéz ragadta meg és a fához szorította a lányt.

-          Megvagy! –húzta ijesztő mosolyra a száját az egyik férfi. A lányt elöntötte a rettegés. Szorosabban markolta a kést és hirtelen átszúrta támadója nyakát.

-          Szép volt!

-          Szállj ki a fejemből! –Raven ránézett az élettelen testre a földön, majd vonakodva kihúzta a még meleg testből a fegyvert.

-          Raven ne légy makacs…

-          Hagyj már békén! –Csend lett. Raven a fa kemény kérgére helyezte kezét, melyet bepiszkolt a férfi bordó vére. Körbe nézett és egy odút látott egy hatalmas fa tövében. Bevetette magát a fekete lyuk ismeretlenjébe és tökéletesen mozdulatlanná dermedt. A kést gyorsan emelkedő mellkasára szorította. Rettegett.  Ha megtalálják, azonnal végeznek majd vele. Lépteket halott. Közelről. Nagyon közelről. Egy arc jelent meg előtte, de mire reagálhatott volna a férfi megragadta törékeny bokáját és kihúzta a lányt a menedékből. Raven kétségbeesetten próbált megkapaszkodni egy gyökérben, vagy bármiben, de a férfi erősebb volt nála.   Raven használhatta volna mindkét képességét… de még ha az élete is megy rá, inkább nem tette. A lány gyűlölte, hogy annak született, aminek. Az egyik férfi belerúgott és egy hangos reccsenés hangja töltötte be a békés erdőt. A lány sikítani akart fájdalmában, de hang nem hagyta el az ajkát. Megtudta volna ölni őket, ha akarja… de nem akarta. Nem volt szándékában tovább élni.  Minek? Mindenki csak kihasználja. Az emberek csak kínozzák és meg akarják ölni… a maga féle emberekhez pedig nem akart tartozni. Élő szerette már nem volt… semmi nem volt, ami életben tartotta volna őt. Raven csak feküdt ott, a hideg földön, a puha füvön, támadóit nem volt hajlandó észrevenni. Feladta. Nem akart tovább élni. Egyszerűen nem látta értelmét.

-          Raven használd a képességeidet!

-          Sharon?!

-          Megfognak ölni!

-          Nem érdekel.

-          Tarts ki!

-          NEM. –Raven már nem érezte az ütéseket, csak az tűnt fel neki, hogy keze saját meleg vérében hever. Már nem látott tisztán, fekete pöttyök táncoltak előtte, szédült. és úgy érezte egy sötét gödör alján van. Zúgott a füle és nem hallott semmit. Igazából nem is akart hallani semmit. Nem akart tovább magányosan, egyedül szenvedni. Vége… Nem bírta tovább, tompán érzékelte, hogy valaki a karjaiba veszi és elindul vele.

 ***

Noah leült Sharon mellé az erkély padlójára. Egy hónapja felbukkant egy különleges társuk. Noah minden éjjel róla álmodott, Sharon pedig telepatikus kapcsolatban volt vele. Noah és a lány ezelőtt soha, szinte nem beszéltek, de ebben az elmúlt egy hónapban ez az ismeretlen lány összehozta őket. Noah mindent elmondott Sharonnak, és úgy érezte végre egy igazi barátra lelt. Noahnak világ életében csak érdek barátságai voltak. Ha az ember a Mások vezérének fia az igazkapcsolatainak annyi. Mindenki rajta keresztül akart felkapaszkodni a ranglétrán. Noah ezt megunta. Néhány emberrel elvan, de az is csak felszínes, hogy ne okozzon bajt a tiszteletre méltó tökéletes apjának és bátyjának. Sharon viszont mindenkit szimplán utált, kivéve egy lányt, akivel elvolt. Szóval Sharon és Noah barátok lettek, bár Noah általában Sharon agyára ment.

-          Raven olyan érdekes. –monta a lány. Vállig érő fekete haja beleolvadt az éjszaka sötétjébe.

-          Én sosem hallom a hangját, csak álmodom róla. Vagy néha csak az érzelmeit élem meg… de a hangját még sosem hallottam.

-          Én még csak a hangját hallottam. Hogy néz ki? –vonta kérdőre Sharon a srácot. Noah tengerkék szemei felcsillantak és elővette sexi féloldalas mosolyát. Ez a mosoly azonban nem Sharonnak szólt… Csakis Ravennek. Csak neki.

-          Gyönyörű hosszú szőke haja van, élénk lila szemei. A mosolya olyan, mint egy napsugár, de nem sokszor lehet látni. Aránylag alacsony és törékeny. Finom vonásai vannak. Olyan… Olyan, mint egy angyal. –Mosolygott a fiú, ahogy a lányról beszélt melegség szállta meg a szívét. Néhány hét után azon kapta magát, hogy minden egyes nap alig várja az éjszakát, amikor láthatja ezt a lányt. Raven bearanyozta a napjait. –Az én angyalom.          

-          Nem is ismered, és már becézgeted?   -kérdezte Sharon sokat sejtő mosollyal.

-          Ne olvass a fejemben! –fordított el a fejét Noah.

-          Nem olvastam. Olyan hangos vagy, hogy az egész világhall téged. –forgatta élénk vörörs szemeit a lány, de viccelődő hangulata hamar szertefoszlott.

-          Mi a baj?

-          Raven… Bajban van. –Pattant fel Sharon.

-          Merre van?

-          Valahol arra… - Mutatott az erdő felé a lány.

-          Induljunk.

-          Mi?

-          Ha jössz, jössz. Én viszont biztos, hogy megyek. – A két fiatal leugrott az erkélyről és futásnak eredtek. A kemény kiképzéseknek hála gyorsan haladtak.

-          Fel akarja adni! –mondta rémülten Sharon.

-          Hogy érted, hogy fel akarja adni? –Kérdezte Noah, de pontosan tudta Sharon hogy érti… csak nem akarta elhinni. Néha álmodozott róla, hogy a lány valódi és csak egy karnyújtásnyira van tőle. Hogy megérintheti majd. Az nem lehet… nem lehet, hogy egy olyan tündöklő és eleven lélek, amilyen Raven egyszerűen feladja. Sharon hirtelen irányt váltott.

-          Erre! –Mikor megérkeztek látták, hogy Raven a földön fekszik, és körülötte négy férfi beszélget.

-          Mit kezdjünk vele? –Kérdezte az egyik. Noah-ban a düh lázasan égett, de Sharon lerángatta a bokrok közé.

-          Hagyjuk itt, nem húzza sokáig.

-          Várjuk meg, még meghal. Ha, túléli és ki szivárogtatja azt, amit tud a Mások győzni fognak ellenünk.

-          Végül is a parancs az volt, hogy pusztítsuk el…

-          Én biztos nem fogok itt várakozni. –Az egyik előrántott egy tört. Noah ekkor kiugrott a bokorból és nekirontott a férfinak. A fiú tombolt. Sharon fedezte, bár nem volt rá szükség. Noah ügyes harcos volt. Ravenhez sietett. Noah kisimította arcából a szőke tincset, majd nyakán kitapintotta az ütőeret.

-          É-él?

-          Gyengén, de ver a szíve. –Sóhajtott egy nagyon és hatalmas kő esett le a szívéről.

-          Mit csináljunk?

-          Peterhez visszük, ő a legjobb gyógyítónk. –mondta Noah és gyengéden a karjaiba vette a lányt. Olyan könnyű volt, szinte súlytalan. Noah attól félt, hogy összetöri ezt a lányt. Homloka feldagadt, arca teli volt kék-zöld foltokkal, de Noah felismerte benne a lányt, aki után hetek óta epekedett. Beleszagolt selyem hajába. Levendula és óceán illata volt.

-          Hogy értette azt, hogy olyasmit tud Raven, amivel győzhetünk? –elmélkedett hangosan Sharon, miközben meneteltek vissza a bázis felé, ami nem volt más, mint egy gondosan elrejtett régi kastély hatalmas üvegházzal és birtokkal.

-          Nem tudom.

-          Csak szólok… -kezdett bele komoran Sharon és szembe fordult Noah-val. –Raven szerintem majd szökni akar tőlünk. Nem akar közénk tartozni szóval ne lohold bele magad.

-          Nem értem.

-          Én sem. –vonta meg vállát Sharon. –De az biztos, hogy nem tudja mi vár rá.