2016. január 26., kedd

15.fejezet / Démoni szerelem

Démon vadászat


„Nem hiszek többé a démonjaidban. Nehéz látni az okokat azelőttről. Ébren fekszem, és szembenézek az árnyakkal az éjszakában, karmazsin szemeken át látom az igazságot. Vigyél haza. Vigyél haza, ahová a nyughatatlanok mennek! Vakmerő leszek a napig, míg csontjaim megnyugszanak. Nincs értelme menteni próbálni a lelkem.”
Hollywood Undead –Take me Home      




Kristoff a fák rejtekei között suhant, a sötétség elrejtette üldözői elől.  Az esti köd lassan egyre sűrűbb lett. A fiú hátra-hátra pillantott, még mindig érezte a jelenlétüket. Nem tudta kik, mik ők, de biztosra vette: Nem akarja, hogy elkapják. Csak rohant a lombok között. Néhány ág itt-ott megvágta, de nem törődött a sebekkel. Csak futott előre.

***


Nikol megkönnyebbülve vett egy lélegzetet, végre eltudta mondani Alexnek pontosan mi is történt bátyjával. Miután a fiú elsietett Jane után, Nikol magára maradt. Kezdte elhinni, van remény. A lány kisétált a kertbe, vett még egy nagy levegőt, majd hirtelen összeesett. Meglepetten hallotta a régi és távolinak tűnő hangot a fejében. –Nem hagyom, hogy elkapjanak!  - Kristoff hangja volt az, Nikol újra hallotta a démon gondolatait. A lány felpattant és berobogott a házba, fel az emeletre. Megtorpant Jane szobája előtt, de most inkább meggondolta magát, nem akart ismét zavarni. Főleg, hogy Alex így is kiakarta nyírni, hogy megzavarta az megkezdett pillanatba. Így inkább gyors léptekkel átfutott a folyóson. Kitárta szobája ajtaját és előkapta fegyvereit, felkapta bőrkabátját és szárnyra kelt. –Megyek, segítek neked… - gondolta, remélve meghallja őt a fiú.
Nikol az erdő sűrűjében haladt, nem tudta kikre számítson. Vámpírokra, akik végezni akarnak Kristtoffal? Vagy más vadászokkal, akik esti körúton belebotlottak a fiúba? Nikol nem akart erre gondolni, csak rohant egyre beljebb az erdőbe. Már hallotta a fegyverek érces, hideg harcát. Az egyik fa mellette dőlt el. Lenézett a farejtekéből. Öt démon kerítette be Kritoffot, kezükben megcsillantak a kardok és a karok ezüstös díszítése. A fiú egy magasabb bokor tövében hevert, vállaiból ömlött a vér. Megadta magát. Tekintette felfele meredt, szemei még nyitva voltak. A csillagokat nézte. A démonok szinte nevetve közelítetek felé.
-          Kristoff. Régi barátunk, mi a frász lett veled?
-          Tudod, hogy ebben az állapotodban a halállal játszadozol?
-          Ha ez egy trükk, most szólj, mert ha elvágom a torkod, nehéz lesz beszélni. – Mondták a támadok, miközben egyre közelebb léptek a vámpírrá vált démonhoz. Kristoff hallgatott, nem válaszol semmire, csak figyelte némán az eget.
-          Azt hiszed, élve megúszod csupán azért, mert társunk voltál. Mielőtt elhagytál azért a tollseprűért. – Kristoff felpattant, szemei ismét arany sárgára váltottak.  Megragadta a démon nyakát és a föld fölé emelte.
-          Ne, merészeld… Így nevezni. – Hörögte pokoli hangon. Torkánál fogva tartotta, még a démon levegő hiányában elejtette az éles tárgyat. Kristoff sérült válla, ellenére neki vágta a többinek. Fogait megvillantotta. Soha nem láttam még ilyennek, nem volt se démon, se vámpír. Sebe lassan összeforrt. A démonok felsegítették társukat.
-          Bolond. Légy átkozott, vár rád az örök rettegés, fájdalom. – A fiú méregetni kezdte őket, majd elmosolyodva feltekintett a rejtekemre.
-          Igazán édes, hogy ott várod, hát ha segítségre van szükségem.
-          Nem változtál semmit. – Álltam fel a fa ágára, majd régi démon-késemmel elválasztottam az egyik támadó fejét a testétől. A másik három odébb rohant, ahogy egy démontól telhet. A jellegzetes támadási póz, a fegyver pontos szögbeli tartása, akár csak a királyi családok testőrei. – Veletek olyan könnyű. – Nevettem, majd neki támadtam az egyiknek. Felugrottam a nyakába majd, miután meglepődött, kicsavartam a nyakát és átszúrtam a gerincét. Leugrottam a földre, flegmán leráztam a vért a késről.
-          Rég láttalak így harcolni. –Mosolygott Kristoff, miközben végzet a harmadikkal.
-          Oly sokat tanítottál a közelharcra, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de olyan egyforma harci technikátok van. Mind ugyan úgy tartjátok a kezetek, és általában, mind lefelé céloztok.
-          Hmm… Szóval, akár engem is könnyen legyőznél? – Nevetett, de mire pislogtam már magához ölelt.
-          Újra kéne, tanulmányoznom téged. Megváltozott a harci modorod. – szorítottam a mögöttünk lévő fa törzséhez. Ő csak megadóan nézett rám, kezeit felemelte.
-          Megadom mag, csak légy újra az enyém. – szemfogai kivillantak.
-          Miféle trükk ez? Ha a vérem kell, mond azt. – Vontam fel a szemöldököm.
-          Nem az kell, csak vissza akarom kapni azt, amim volt.
-          Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de én még élek és végzek veletek. – Dobott hátba egy tőrrel, az utolsó talpon maradt démon. Kritoff kilépett, az árnyékomból, neki rontott a démonnak, aki karjával végig metszette a vámpír testét. A fiú hirtelen megállt, lehajtotta fejét, majd mikor felnézett szemi vérvörös és arany fényben vibráltak. Tényleg elfogadta azt, amivé vált. Egy félvér lett. És büszkének tűnt. Nagy nehezen kiimádkoztam a szárnyimba vésődött kést, majd ránéztem Kristoffra.
-          Soha, se veszítettél el. Mindig ott leszek neked. – Azzal kardot rántva, a lefegyverzett démonnak estem, aki Kristoff karmai közül próbált szabadulni. Hiába.
-          Nikol, köszönöm. – Mondta elhaló hangon majd össze esett.
-          Kristoff! Mi? – Ahogy megérintettem, éreztem a forró vért. Túl gyenge volt, hogy ekkora sebet begyógyítson. De kitartott.
-          Semmi… gond… Mindjárt rendbe jövök. – Mosolyodott el.
-          Nem vagy olyan vámpír, mint a többi. – Raktam át a hajam a nyakam másik oldalára. – Igyál! Rendbe kell jönnöd. – A fiú, megtámasztotta magát, nehezen felült, majd vissza rakta a hajam.
-          Nem akarok, inni a véredből. Nem foglak megharapni. – Mondta, majd vért köhögött fel. – Mindjárt jobb lesz, ne aggódj.
-          Te megvagy húzatva? Elkell fogadnod, vérre is szükséged lesz az életbe maradáshoz.
-          Akkor se haraplak meg. – Húzta gyenge mosolyra véres arcát.
-          Ám, legyen. –Azzal előkaptam a kiskést és végig vágtam az alkarom. Szorosan Kristoff ajkaihoz emeltem. – Akkor harapás nélkül, de innod kell! – A fiú megadóan emelte fel rám a tekintetét, de még mindig nem ivott egy cseppet se.  – Mit nem értesz azon, hogy muszáj innod? – Eltolta a kezem, elszorította a vérzést, majd letörölte kezével a vért a szájáról.
-          Haza viszlek. Megsebesültél. És nem csak, erre gondolok. – Szemiben keveredett a düh és a szeretett. Láttam a fájdalmat az arcán, ahogy felállt. Lenézett rám, majd karjaiba emelt. Hangja dühös volt. – Soha, de soha többé ne vágd meg magad miattam. Megértetted?
-          Nem értelek. Alig bírsz állni a lábadon, de nem vagy hajlandó inni… a véremből.
-          Jól leszek, ne aggódj. –Azzal átrohant az erdő sötétjén, velem a karjaiban. Lassan elértük a lakást, ahol végre lerakott. Becsengettem. Alex nyitott ajtót, ismét kipirult arccal, kócosan. Már szóra nyitotta ajkát, mikor meglátta a mögöttem álldogáló bátyját.
-          Itthon vagyunk. – Mosolyodtam el.
-          Itthon vagy. – Válaszolta Kristoff, majd a földre esett.

***

Nagy nehezen bevittünk a szobába, ahol Jane begyógyította a sebeinket. Még elmeséltem nekik mi is történt, Jane kicsit rendbe kapta haját.
-          Amúgy, mi is történt veletek? Úgy néztek ki, mint akik…
-          Hol vagyok? – Kritoff magához tért. – Én nem maradhatok itt…

-          Kristoff… Te is itthon vagy. – Mondta helyettem Alex. 









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése