Démon vadászat
„Nem hiszek többé a démonjaidban. Nehéz látni az okokat azelőttről. Ébren fekszem, és szembenézek az árnyakkal az éjszakában, karmazsin
szemeken át látom az igazságot. Vigyél haza. Vigyél haza, ahová a nyughatatlanok
mennek! Vakmerő leszek a napig, míg csontjaim megnyugszanak. Nincs értelme
menteni próbálni a lelkem.”
Hollywood Undead –Take me
Home
Kristoff a fák rejtekei között suhant, a sötétség elrejtette
üldözői elől. Az esti köd lassan egyre sűrűbb
lett. A fiú hátra-hátra pillantott, még mindig érezte a jelenlétüket. Nem tudta
kik, mik ők, de biztosra vette: Nem akarja, hogy elkapják. Csak rohant a lombok
között. Néhány ág itt-ott megvágta, de nem törődött a sebekkel. Csak futott
előre.
Nikol megkönnyebbülve vett egy lélegzetet, végre eltudta
mondani Alexnek pontosan mi is történt bátyjával. Miután a fiú elsietett Jane után,
Nikol magára maradt. Kezdte elhinni, van remény. A lány kisétált a kertbe, vett
még egy nagy levegőt, majd hirtelen összeesett. Meglepetten hallotta a régi és
távolinak tűnő hangot a fejében. –Nem hagyom,
hogy elkapjanak! - Kristoff hangja
volt az, Nikol újra hallotta a démon gondolatait. A lány felpattant és
berobogott a házba, fel az emeletre. Megtorpant Jane szobája előtt, de most
inkább meggondolta magát, nem akart ismét zavarni. Főleg, hogy Alex így is
kiakarta nyírni, hogy megzavarta az megkezdett pillanatba. Így inkább gyors
léptekkel átfutott a folyóson. Kitárta szobája ajtaját és előkapta fegyvereit,
felkapta bőrkabátját és szárnyra kelt. –Megyek, segítek neked… - gondolta,
remélve meghallja őt a fiú.
Nikol az erdő sűrűjében haladt, nem tudta kikre számítson.
Vámpírokra, akik végezni akarnak Kristtoffal? Vagy más vadászokkal, akik esti
körúton belebotlottak a fiúba? Nikol nem akart erre gondolni, csak rohant egyre
beljebb az erdőbe. Már hallotta a fegyverek érces, hideg harcát. Az egyik fa
mellette dőlt el. Lenézett a farejtekéből. Öt démon kerítette be Kritoffot,
kezükben megcsillantak a kardok és a karok ezüstös díszítése. A fiú egy
magasabb bokor tövében hevert, vállaiból ömlött a vér. Megadta magát. Tekintette
felfele meredt, szemei még nyitva voltak. A csillagokat nézte. A démonok szinte
nevetve közelítetek felé.
-
Kristoff. Régi barátunk, mi a frász lett veled?
-
Tudod, hogy ebben az állapotodban a halállal
játszadozol?
-
Ha ez egy trükk, most szólj, mert ha elvágom a
torkod, nehéz lesz beszélni. – Mondták a támadok, miközben egyre közelebb
léptek a vámpírrá vált démonhoz. Kristoff hallgatott, nem válaszol semmire,
csak figyelte némán az eget.
-
Azt hiszed, élve megúszod csupán azért, mert
társunk voltál. Mielőtt elhagytál azért a tollseprűért. – Kristoff felpattant,
szemei ismét arany sárgára váltottak.
Megragadta a démon nyakát és a föld fölé emelte.
-
Ne, merészeld… Így nevezni. – Hörögte pokoli
hangon. Torkánál fogva tartotta, még a démon levegő hiányában elejtette az éles
tárgyat. Kristoff sérült válla, ellenére neki vágta a többinek. Fogait
megvillantotta. Soha nem láttam még ilyennek, nem volt se démon, se vámpír.
Sebe lassan összeforrt. A démonok felsegítették társukat.
-
Bolond. Légy átkozott, vár rád az örök rettegés,
fájdalom. – A fiú méregetni kezdte őket, majd elmosolyodva feltekintett a
rejtekemre.
-
Igazán édes, hogy ott várod, hát ha segítségre
van szükségem.
-
Nem változtál semmit. – Álltam fel a fa ágára,
majd régi démon-késemmel elválasztottam az egyik támadó fejét a testétől. A másik
három odébb rohant, ahogy egy démontól telhet. A jellegzetes támadási póz, a
fegyver pontos szögbeli tartása, akár csak a királyi családok testőrei. –
Veletek olyan könnyű. – Nevettem, majd neki támadtam az egyiknek. Felugrottam a
nyakába majd, miután meglepődött, kicsavartam a nyakát és átszúrtam a gerincét.
Leugrottam a földre, flegmán leráztam a vért a késről.
-
Rég láttalak így harcolni. –Mosolygott Kristoff,
miközben végzet a harmadikkal.
-
Oly sokat tanítottál a közelharcra, és ne
haragudj, hogy ezt mondom, de olyan egyforma harci technikátok van. Mind ugyan
úgy tartjátok a kezetek, és általában, mind lefelé céloztok.
-
Hmm… Szóval, akár engem is könnyen legyőznél? –
Nevetett, de mire pislogtam már magához ölelt.
-
Újra kéne, tanulmányoznom téged. Megváltozott a
harci modorod. – szorítottam a mögöttünk lévő fa törzséhez. Ő csak megadóan
nézett rám, kezeit felemelte.
-
Megadom mag, csak légy újra az enyém. –
szemfogai kivillantak.
-
Miféle trükk ez? Ha a vérem kell, mond azt. –
Vontam fel a szemöldököm.
-
Nem az kell, csak vissza akarom kapni azt, amim
volt.
-
Bocsi, hogy megzavarlak titeket, de én még élek
és végzek veletek. – Dobott hátba egy tőrrel, az utolsó talpon maradt démon.
Kritoff kilépett, az árnyékomból, neki rontott a démonnak, aki karjával végig
metszette a vámpír testét. A fiú hirtelen megállt, lehajtotta fejét, majd mikor
felnézett szemi vérvörös és arany fényben vibráltak. Tényleg elfogadta azt,
amivé vált. Egy félvér lett. És büszkének tűnt. Nagy nehezen kiimádkoztam a
szárnyimba vésődött kést, majd ránéztem Kristoffra.
-
Soha, se veszítettél el. Mindig ott leszek
neked. – Azzal kardot rántva, a lefegyverzett démonnak estem, aki Kristoff
karmai közül próbált szabadulni. Hiába.
-
Nikol, köszönöm. – Mondta elhaló hangon majd
össze esett.
-
Kristoff! Mi? – Ahogy megérintettem, éreztem a
forró vért. Túl gyenge volt, hogy ekkora sebet begyógyítson. De kitartott.
-
Semmi… gond… Mindjárt rendbe jövök. –
Mosolyodott el.
-
Nem vagy olyan vámpír, mint a többi. – Raktam át
a hajam a nyakam másik oldalára. – Igyál! Rendbe kell jönnöd. – A fiú,
megtámasztotta magát, nehezen felült, majd vissza rakta a hajam.
-
Nem akarok, inni a véredből. Nem foglak
megharapni. – Mondta, majd vért köhögött fel. – Mindjárt jobb lesz, ne aggódj.
-
Te megvagy húzatva? Elkell fogadnod, vérre is
szükséged lesz az életbe maradáshoz.
-
Akkor se haraplak meg. – Húzta gyenge mosolyra
véres arcát.
-
Ám, legyen. –Azzal előkaptam a kiskést és végig
vágtam az alkarom. Szorosan Kristoff ajkaihoz emeltem. – Akkor harapás nélkül,
de innod kell! – A fiú megadóan emelte fel rám a tekintetét, de még mindig nem
ivott egy cseppet se. – Mit nem értesz
azon, hogy muszáj innod? – Eltolta a kezem, elszorította a vérzést, majd
letörölte kezével a vért a szájáról.
-
Haza viszlek. Megsebesültél. És nem csak, erre
gondolok. – Szemiben keveredett a düh és a szeretett. Láttam a fájdalmat az
arcán, ahogy felállt. Lenézett rám, majd karjaiba emelt. Hangja dühös volt. –
Soha, de soha többé ne vágd meg magad miattam. Megértetted?
-
Nem értelek. Alig bírsz állni a lábadon, de nem
vagy hajlandó inni… a véremből.
-
Jól leszek, ne aggódj. –Azzal átrohant az erdő
sötétjén, velem a karjaiban. Lassan elértük a lakást, ahol végre lerakott. Becsengettem.
Alex nyitott ajtót, ismét kipirult arccal, kócosan. Már szóra nyitotta ajkát,
mikor meglátta a mögöttem álldogáló bátyját.
-
Itthon vagyunk. – Mosolyodtam el.
-
Itthon vagy. – Válaszolta Kristoff, majd a
földre esett.
Nagy nehezen bevittünk a szobába, ahol Jane begyógyította a
sebeinket. Még elmeséltem nekik mi is történt, Jane kicsit rendbe kapta haját.
-
Amúgy, mi is történt veletek? Úgy néztek ki,
mint akik…
-
Hol vagyok? – Kritoff magához tért. – Én nem
maradhatok itt…
-
Kristoff… Te is itthon vagy. – Mondta helyettem
Alex.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése