A zűrös utazó
„Rohanj el, menekülj,
messze repülj! Vezess tévútra az álmodó rejtekére.”
Nightwish- The Poet and
the Pendulum
Sharon az asztalánál görnyedve tett-vett. A magas papír
stócok között szinte elveszett. Unalommal az arcán végig lapozta a már megkezdett,
halmot.
-
Hogy én mennyire utálom a papírmunkát. –tette
arrébb a papír köteget. A lány felsóhajtott, majd enyhe undorral az arcán maga
elé vett egy nagy fekete, keménykötésű könyvet. Lassan belelapozott, majd
olvasni kezdte a régies szöveget.
***
A lány visszatért a múltba. A múltba, amikor még a fajtája
nem volt több egy kísérleti „fegyvernél”.
Ha volt szabad ideje, mindig ide jött vissza. Kutatott a múltba, kereste
a kérdéseire a válaszokat. De egy ponton soha se tudott tovább jutni.
Bizonyára, valamiféle módón blokkolták. De Sharon nem adta fel. Tudni
akarta… A várostól nem is olyan távoli
mezőn találta magát. Maga volt, a sűrű fű kellős közepén. A lány ismét
láthatatlan maradt, mint ahogyan eddig is tette azt. Tisztában volt a múlt
szabályaival, nem változtathat meg semmit. Nem láthatja senki és nem avatkozhat
idegenek életébe. Könnyedén futni kezdett, a már jól ismert irányba, a mező
széle fele. Megállt. Most is ugyan úgy volt minden. A mezőközepe fele, emberek
táncoltak a lemenő nap gyengéd meleg fényében. Az erdő fele, egy kis viskó
álldogált. A lány undorral figyelte az idegeneket. –Tudom nem ti voltatok a
vétkesek, de társaitok miatt, most nem süt a nap. – A lány megdermedt, hideg
futkározott a hátán. Valami, most más volt. Körbe nézett, csak egy újság hevert
előtte a pórban. Sharon felvette azt, majd olvasni kezdte a főcímeket. „ A
hivatal tesztelni kezdte az új „harci fegyvereket”. „ A fegyverek, tökéletesen
működnek.” A lány összegyűrte a lapot. Majd elhajította azt, vissza a pórba.
Megfordult, majd elsuhant egy idegen fiú mellett. Sharon-ban tudatosult minden,
ő változott. Eddig ő nem volt itt. A fiú a szemébe nézett.
-
Várj! Elhagytad a karkötőd! –Kapta fel az
összegyűrt újság mellől a kis ékszert. A fiú hátra tekintett a lányra, aki
azóta elfutott a távolba. – Várj! – Iramodott Sharon után az idegen. A lány
meglepetten és kétségbeesve tekintett vissza a válla felett.
-
Nem, itt senki sem láthat. Nem láthatnak meg….
az lehetetlen. – Sharon csak rohant és rohant, ki az erdőből. A fiú gyorsvolt,
egész gyorsan követte lányt. De Sharon eszeveszetten rohant tovább, majd
hirtelen megállt. Kis kavicsok pattogtak le a szirtről a mélybe. A fiú már-már utolérte, mikor a lány
elmosolyodott, majd a mélybe vetette magát.
-
Mit művelsz? –Ordított a fiú, de már késő volt.
Lenézett a magasból, felkészülve a halott lány látványára. De Sharon könnyedén
landolt az egyik fa közelébe. Felintegetett incselkedve üldözőjének, aki
megmerevedve nézett lefelé. A lány
megigazította a haját, majd megfordult és futott tovább.
-
Itt már nem kapsz el. –Nevetett, magában. Kis
idő után már látta a város szürkeségét, a város rozsdás, hideg kapuit. A nap
lassan lement. Az emberek csuklyákkal a fejűkön mászkáltak a ködvárosában.
Sharon, nem törődve a tömeggel, berontott közéjük. Néhányan szellemet
kiáltottak, néhányan egymásnak estek. De a lány nem törődött senkivel. Csak
nevetve, hallgatta a civakodást, amit maga mögött hagyott. Tudta kit keres,
vagy inkább mit keres.
Az ismeretlen utcákat szeltem, sorba számoltam a házak
számait, hatvan, hatvanegy, hatvankettő és balra. Annyiszor jártan már e
városutcáin, hogy tisztában voltam melyik utca melyik számánál váltok irányt.
Tudtam melyik fánál kell lefordulni a parkhoz, hogy melyik tűzcsapnál szaladjak
át a körtéren. Már vagy két éve járok itt, látni akarom a múltbeli
hibáinkat, és az ellenünk elkövetett
merényleteket. Végre válaszokat akartam kapni, titkokat megfejteni, hogy miért
tette ezt velünk a Hivatal, azon a végzetes napon. Kiakarom deríteni miért
vitték el…. az egyetlen embert, akit szerettem. A könnyeim ismét a szemembe
gyűltek, de ezúttal sem hagytam nyerni őket, besétáltam a Hivatal kísérleti
laborjába. Élveztem, hogy senki nem lát. A varázslat, amit abban a könyvben
találtam megvéd minden szempártól, így nem változtatok a múlton. Nem tudom,
hogyan láthatott az a fiú, de valami megváltozott miatta. - Nála van a
karkötőm…. –sóhajtottam fel. A ruházata alapján nem sokkal előttem élt.
Valószínűleg ő is valami mágiával tért vissza a múltba, nagyon remélem nem
változik meg a jövő, az én jelenem. Ha igen, rajtam áll, vagy bukik
visszatudom-e csinálni.
-
Professzor úr, kérem tekintse meg a mai
alanyunkat. – Rántott vissza a valóságba, az egyik nő hangja.
-
Mire teszteljük? Kitartásra, esetleg
közelharcra? – Vizsgálgatta a leláncolt Mást, a professzor.
-
Uram, lassan ideje lesz kiépítenünk a
hadseregünket. A nyugatiak, már támadást szerveznek ellenünk. –Hallatszott egy
halk férfihang a gépek és monitorok felől.
-
Ne, aggódjatok e miatt. Ha befejezzünk a maradék
kísérleteket a Mások fognak minket megvédeni. A háború a mi kezünkbe van. –
Mondta, majd alaposan tanulmányozni kezdte a társamat. A Szemeiben szinte
lángolt a tudás vagy, és a hatalomvágy. Ígérem, kifoglak szabadítani a karjaik
közül… Egyszer. – súgtam hangtalanul az üvegfalnak támaszkodva. Azzal ismét
futásnak eredtem, végig a folyóson. Ahogy haladtam, éreztem, hogy a változás
itt se marad el, hirtelen ismeretlen helyen találtam magam. Egy elhagyatott
folyosó közepén álltam, oldalt világoskék csempékkel, a mennyezeten halványan villódzó
neonokkal. Két éve járom ennek a korháznak
szobáit, de még soha nem keveredtem, erre a kísérteties helyiségére. A teret
betöltötte a halál és a kétely szaga.
-
Nem tudom miért, kerültem ide, de az a
szándékom, hogy megértsem a múltunk és azt, hogy miért szolgáljuk ezeket a…..
ezt a népet. –Mondom ki hangosan a gondolatataimat. Majd tovább mentek a hideg
termeket, ahol inkább kínzás nyomait láttam, mint sem orvoslást. A folyosó végéhez
érve, egy régi kopott faajtó állt előttem, más irány nem volt ezen kívül.
Ablakán fémrácsok díszelegtek, üvegablakát darabokra törték. Az ajtón belépve,
egy börtönbe keveredtem, a szobák mindegyike rácsozva volt, a kövezett padlón
vércseppek folydogáltak, a szoba erősen lejtett a másik irányba. Idegesen
néztem be a rácsok mögé, remélve nem a társaimat találom bezárva, megkínozva.
az első tömlöcben, egy összegömbölyödött nő üldögélt, szemit kikaparták, nyakán
fojtás nyomok látszottak. A második szobában egy fiatal fiú volt, erősen vérző sebeit
szoronggatta. A harmadik terembe, egy fiatal lány volt lekötözve, kezeiben
üvegszilánkok csillogtak, bizonyára ő törte ki az üveget az ajtóból. Ahogy végig
haladtam be-be nézve a szörnyűségek szobáiba, tudtam ezek emberek. Áldozatok. A folyosó végén egy ajtóvárt résre nyitva.
Visszatekintettem. Két orvosi köpenyes fickó rángatott magával egy láncra vert
embert, fején ütés nyomai éktelenkedtek. A két magas férfi nagyot taszajtva
rajta belökte az egyik tömlöcbe. Szinte hallottam, ahogy a lány csontjai
összeroppannak az eséstől.
-
Már csak egy teszt maradt, és ti mind feleslegesek
lesztek. –nevetett fel az egyik orvos.
-
Remek találmányok ezek a Mások! Jobbak bármilyen
pusztító fegyvernél. –Bökte oldalba társát a másik.
-
Az biza! A saját erejük pedig lenyűgöző.
-
Nagyon remélem hűségesek lesznek az alkotóikhoz,
nehezen bánnánk el egy ilyen fajta „ember sereggel”.
-
Ha ellenünk fordulnak, akkor elpusztítjuk őket.
Ne lény idióta. Lehet ezeknek van minden féle erejük, de mi vagyunk azok akik
ezeket a világra hoztuk… A gyengéjük pedig…. Nem halhatatlanok…Emberek , mint
mi, egy kicsi extrával. –hagyták el a
tömlöcöt.
-
Lehet, hogy nem vagyunk halhatatlanok, de sokkal
erősebbe vagyunk, mint ahogy ti azt gondoljátok. –Mondtam, majd méreggel
kiléptem a résnyire nyitott ajtón. A város
másik végében kötöttem ki, a szél erősen fújt, a lemenő nap fénye már lassan
elhagyta a horizontot. –Ideje lenne visszatérnem az én időmbe.
-
Meglehet az! –Nevetett fel mögöttem valaki.
Hirtelen megfordultam és kést rántottam. Nem tudom, hogy hoztam ezt magammal,
de nagyon örültem, hogy nálam van, ez akis fegyver.
-
Ki vagy? –Hirtelen elhagyott a hangom, a fiú
állt velem szembe, kezeit felemelte.
-
Nincs nálam fegyver, nyugi. Nem akarlak bántani.
-
Hogyan látsz engem? Mit akarsz?
-
Hó-hó-hó… Lassíts. Először is tedd azt le.
-
NEM! Válaszolj!
-
Oké-oké… Nyugodj már le. A nevem Logan. Egy vagyok
a fajtádból, ahogy te nevezed. - nevetett fel.
-
Várj! Azt akarod mondani hallod, amit gondolok?
-
Részleteket.
-
Mit akarsz tőlem?
-
Azt hittem ezt a témát akarod még boncolgatni,
de rendben. Csak megakartam mutatni azt, amit kerestél. Tetszett? –vonta fel a
szemöldökét.
-
Te csak ne…. Takarodj a fejemből! – Ideje lesz megnyugodnom.
-
Nem ártana!
-
Azt mondtam takarodj a fejemből. Jó… szóval te
intézted, hogy megnézhessem magamnak azt a börtönt?
-
Pontosan, de hagy segítselek ki egy válasszal.
Ők nem emberek, Mások, akár csak én vagy te. Annyi különbséggel, hogy ők a „rosszul
sikerült darabok”. Nincs sajátos erejük. De velünk ellentétbe… Ők
hallhatatlanok.
-
ÉS mond már el nekem, miért is osztod ezt meg
velem!? –Támaszkodtam a falnak.
-
Gondoltam érdekelhet. Ja, tényleg itt a karkötőd.
–Nyújtotta oda nekem.
-
Köszi… - Dünnyögtem mérgesen.
-
Amúgy egy időben élek veled. –Dőlt a falnak,
aminek támaszkodtam.
-
És miért is vagy itt?
-
Huu… Azt hittem értelmesebb vagy. –nézett felfelé
az égre.
-
Mit mertél mondani?
-
Nyugi! Szóval Azért vagyok itt, mert napok óta
hallom a gondolataidat, tudtam, hogy ide jössz és gondoltam segítek. Így
elismételtem veled az igét, amit olvastál. Ja, és nyugi nem kell rendbe hoznod
semmit a múlt nem változott. Én látlak téged, te látsz engem. Senki más nem tud
arról, hogy mi itt vagyunk. – Mondta, majd átkarolt.
-
Vedd le a mocskos kezed a vállamról. –Még kihámoztam
magam a nyomulós karjaiból, addig ő magában nevetgélt.
-
Édes vagy, főleg a mérgelődsz…
-
Pofa be! Na, mond el nekem, hogyan tervezted,
hogyan jutsz vissza? –Tettem keresztbe a kezem.
-
Ezt hogy érten, a közeledbe minden gondolatodat
hallom, ha nem akarod, akkor is megtudom ismételni, amit mondasz.
-
Nincs semmilyen varázsmondat. Az egyedi erőmet
használom. –Vontam fel a szemöldököm, mire a Logan arcára fagyott a mosoly.
-
Azt akarod mondani…. Itt ragadok, ha nem
könyörgök neked?
-
Mondhatni… . - nevettem.
-
Tudod, hogy gonosz vagy?
-
Ezzel nem jutsz haza.
-
Akkor minek kellett a varázsige, hogy ide gyere,
ha a saját erős az időutazás? –Dőlt ki belőle, kissé idegesen.
-
Csak azért, mert így láthatatlan is maradok a
múltban.
-
Franc…
-
Látom, nem nagyon megy a megalázkodás… - Logan hunyorogva nézett rám.
-
Legyél szíves ne hagyj itt. –Mondta cincogó
hangon.
-
Nem hallom.
-
Légyszí….. –Morogta.
-
Még mindig nem értelek.
-
Jaj már, kérlek….. NE folytassuk ezt a gyerekes
hülyeséget.
-
Látom, nem bírsz veszíteni… Ám, legyen haza viszlek. Kapaszkodj!
Visszatértem a papírtengeremhez. Logan
egyensúlyát elvesztve esett a földre.
-
Én szóltam, hogy kapaszkodj.
-
A kapaszkodás nem segít, amikor landolsz. –Morogta,
miközben feltápászkodott. –Legközelebb szólj, hogy bénán teleportálsz…
-
Először is… Én nem teleportálok bénán. A béna az
te vagy, aki nem tud lábra érkezni… Másodjára, ne is álmodj legközelebbről.
-
A gondolataid nem ezt mondják.
-
Mi van?
-
Talán te magad se hallod, amit a fejed hajtogat.
–Mondta majd elindult kifelé a dolgozószobából.
-
Várjál csak, hava készülsz.
-
A szobádba. – Nevetett fel. Kis idő után leesett
amit mondott.
-
Hogy, hova mész? –Futottam utána, le az
emeletről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése