Toborzás
„ Vigyél el a folyó kanyarjához,
vigyél el a harcok végéhez. Mosd le bőrömről a mérget, mutasd meg, hogy legyek ismét
teljes! Repülj velem ezüstszárnyakon, a feketén túl, ahol szirének énekelnek, melegíts
fel a nova fényében és ejtsd le az alattunk lévő álomba. Mert csak egy repedés
vagyok ebben az üvegkastélyban, alig van valami más, amit láthatnál. „
Linkin Park – Castle of
glass
Kristoff és Nikol néma csendbe burkolódzva ültek az ágyon.
Az aláírás túl sokat jelentett számukra. Réges-rég volt már, mikor ezzel a
névvel találkoztak. Jól tudták kihez tartozik, túl jól.
-
Rosaly... - Suttogta érces hangon Nikol, mint ha
bármikor megjelenhetne előtte.
-
Nem változtat a dolgokon... Ha él a vesztünkbe rohanunk.
-
Kizárt, hogy ezt Varlik szándéka. Csak is egy
csapda lehet. A Fellegvárról eddig még mi sem tudtunk... Miért hadüzenetbe
tenné közzé a tündék börtönét, csak csapda lehet.
-
Az lehet, sőt sanszos, de Rosaly ha ott van.
Sokkal nagyobb bajunk származhat belőle, mint Varlikból.
-
Akkor indulás a Fellegvárba? – Kristoff a
választ se várta még, tudta Nikolnak igaza van, ha Rosaly a poklok hercegnője
Varlikal van, vesztésre állnak. Felállt a komódhoz sétált, majd egy díszes
kardot vett elő a zoknik közül. – Nikol! Ideje menni...
-
Előbb sereg kell. Biztosan veszem Jane
megszerezte apád seregét, de nincs időnk. Most kell kivégeznünk a poklok hercegnőjét.
Most vagy soha! – Kristoff flegmán felsóhajtott, apja emlegetésére gyűlölet
támadt benne.
-
Biztos, hogy apám örült Alexéknek. Sőt vígan
tapsikolnak anyámmal, legalább az egyik fiúk vitte valamire.
-
Tudom, hogy nem kedveled apád miután kitagadott,
de ha ez a háború hajnala ez a legkisebb gondunk.– Nikol próbálta még
vigasztalni a fiú, de szükségtelen volt.
-
Édes tőled, de már rég nem érdekel apám és
megrögzött ragaszkodása a törvényeihez. Boldog vagyok itt, veled! Miféle
seregét terveztél?
-
Azt hiszem egy részének örülni fogsz, a másiknak
kevésbé... – mondta Nikol széles fanyar vigyorral.
-
Hallgatják...
-
Most gyere csak ide, ülj le és várj meg. – Nikol
kirohant a fürdőbe, hátra hagyva a kérdően bámuló démont.
Nikol vigyorogva tért vissza, kezében egy formás üvegcsével,
amiben valami lilacsillám úszkált.
-
Mond, mire készülsz? – a fiú már sejtette, Nikol
neki hozta azt a trutyit.
-
Gondoltam még egy lény erejét kapod tőlem. – a
fiú kérdően nézett.
-
Pontosan mivé is változtatsz azzal a csillámos
ízével?
-
Kapsz szárnyakat, mint az enyém. – vigyorgott a
lány.
-
Szárnyakat? Szóval repülhettek veled? Fent, az
égen?
-
Úgy ám! Na, akkor idd meg! Meglepően kellemes az
íze.
-
Legutóbb is ezt mondtad arra a furakekszre... –
mosolygott a fiú, majd megitta az üveg tartalmát. – Meddig marad meg a hatással ennek a löttynek?
-
Ameddig akarod. – mosolygott Nikol, majd meg
simította Kristoff puha tollait.
-
Ez gyors és fájdalom mentes volt! – nézett a
szárnyait a fiú meglepettén.
-
Akkor mehetünk? Amilyennek gyors volt, olyan
nehéz lesz vele repülnöd, angyalkám... – csúfolódott a lány.
-
Most már én magam se tudom, pontosan milyen
hibrid vagyok. – nyitotta szét hatalmas fényes szárnyait Kristoff. –
Indulhatunk!
-
Ha esel, elkaplak. – nyugtatta Nikol a fiút, aki
válaszul grimaszolni kezdett.
-
Attól én még nem akarok leesni. De azért
köszi... – Nikol kacsintva szárnyra kelt.
-
Kövess, angyalka! – Kristoff mosolyogva utánozni
próbálta a lány könnyed rutinos mozdulatsorát. Kissé botladozva, imbolyogva, de
elkapta a légáramlatot, ahol a lány várta.
-
Szóval ilyen repülni?! – a démon megfeledkezve
mindenről, megbabonázta szelte a fellegek tengerét. Nézte, ahogy eltávolodtak a
földtől, ahogy egyre messzebb keverednek attól a helytől, ahová apja száműzte
őt. A pokoltól.
-
Látom élvezed. De ne feledd, meg kell
szabadulnunk a pokol hercegnőjétől. – A fiú hirtelen visszatért a valóság tragikus igazságához. Vissza kell adnia a kölcsönt
a pokolnak és hercegnőjének.
-
Remélem Jane-ék sikerrel járnak, ha tényleg
olyan őrzőt az a hely, bejutni még csak bejutunk, de lehet ott ragadunk.
-
Emiatt ne is aggódj kiváló tervem és csapatom
van... Már csak össze kell szedni a tagjait. - azzal a lány lebukott a fellegek
közül, fehérbőrét szinte simogatta a bársonyos, nedves felhő. Kristoff ismét
utánozni próbálta az angyalt, de most nem teljesen sikeredett. Elvesztette
egyensúlyát megpördült a levegőben, majd egy felhő közepét átszakítva sikerült
helybe maradnia. Hajából apró vízcseppek folytak vállára, ami megcsillant a nap
meleg narancssárga fényében. – Minden rendben? – nézett az alatta szárnyaló
démonra Nikol.
-
Igen, de legközelebbi landolást szeretném egyben
megúszni. Nem lenne kellemes eljátszani ezt a föld szikláival. – kiáltott fel a
lánynak.
-
Várj, lejjebb ereszkedik hozzád!
-
Oké, majd segíts a landolásba...
-
Milyen landolás, még csak a most került
látótávolságba a cél. – ereszkedett Kristoff mellé a lány. De mire befejezte
mondták feltűnt neki, amiről a fiú beszélt. Egy csúcsos templomtorony bújt meg
a fellegek közt. Nikol gyorsan elkapta a fiú kezét és fellibbentek.
-
Na, gyere húzzunk bele a nap lassan délre áll. És
mi még nem szedtük össze az embereket, akik kellenek.
-
Akkor gyorsítsunk, de ha ennek az egésznek vége megtanítasz
ezekkel normálisan repülni. –mutatott fel a hatalmas fekete tollakra a fiú.
-
Ezt megbeszéltük. – nevetett fel az angyal. –
Lassan meg is érkezünk, kezdj el ereszkedik, jobb ha nem engem utánozol,
világéletemben élesek voltak a kanyarjaim. Ajánlom azt a kis mezőt.
-
Hát nem tudom te mit tartasz mezőnek, de az az
én repülési technikámmal egy kutyaház teteje.
-
Csak próbál meg. Innen akkora, de ne feledd 244
méter magasban repülünk.
-
Egy ne emlegesd a magasságot, mert leszédülök
innen. Kettő, mond, hogy nem tudod, pontosan milyen magasban vagyunk... –
szorította össze fogait.
-
Igen pontosan tudom milyen magasban vagyunk,
elvégre pár száz év tapasztalata már bennem van. – Kristoff kérdően nézett a
lányra, majd közelebb szállt a földhöz. A démont szinte a föld magához
rántotta, lábai karcolták a selymes zöld füvet, majd a következő pillanatban a
fiú átbukfencezett a mező tarka virágai között. Pislogva nézett a mellette
talpra érkező Nikolra.
-
Tudod, ez már hencegés. Még csak hangja se volt,
ahogy leszálltál. – porolta le magát a Kristoff.
-
Mondtam, több év tapasztalata. – a démon lassan
átkarolta szerelmét, majd egy puha puszit nyomott a lány arcára. – És most
merre?
-
Mi sehova, ők jönnek hozzánk. – Nikol felnézett
a fehér fellegek között bujkáló angyalokra.
-
Most már értem mire céloztál, amikor azt mondtad
lesz valami, ami nem fog tetszeni. – morogta a démon és gyilkos tekintettel
nézegetni kezdte a széles vigyorú Kevint. – Mint, ha legutóbb nem küldted volna
el a francba.
-
Egy háború bontakozik ki lassan körülöttünk,
szerintem még a legidegesítőbb katona is katona.–érintette meg a hibrid széles
vállát. – viseld el a kedvemért, ha túléli a harcot, tőlem kicsinálhatod.
-
Ez látod, tetszik. Na, akkor indulhatunk is! –
fordult meg a fiú.
-
Még nem indulunk... Várjuk a néped azon részét,
melyet kitagadtak.
-
Honnan ismersz, te ilyen démonokat?
-
Szerintem jobb, ha ezt nem tudod. –grimaszolt Nikol.
Kristoff kémlelni kezdte a fűrejtekeit. A mezőt fekete füst töltötte be. Majd a
füst lassan alakot öltött. A fiú számára. Idegen démonok néztek vissza.
-
Kitalálom, neked valami démon fétised van...
-
Tévedsz, csak az egyikkel jártam.
-
Uram! – vették körbe a démonok Kristoffot.
-
Megbántuk a bűneink, beszéljen apjával! Kérem!
-
Ha beszélő viszonyba lennénk, szíves örömet
megtenném. – morogta zsémbesen.
-
Most már indulhatunk. Itt mindenki tudja az
útitervet? - a tömeg bólogatni kezdett. – Akkor angyalok szárnyra, démonok
teleportáljatok. Megtámadjuk a Fellegvárat. Elkell intéznünk valakit. Kristoff,
gyere repülve kicsit idő igényesebb.
-
Honnan tudják hol van a vár? Egyáltalán te
honnan tudod?
-
Nem vagyok rá büszkék, de kihallgatták Jane
gondolatait, mikor eszméletlen volt. De, most induljunk... Hosszú az út még. –
Kristoff alig láthatóan bólintott, és nehézkesen az égben emelkedett. A felhők
rejtekében haladva a feszfeszültség lassan tapinthatóvá vált. Kristoff a kard markolatát
szorongtatta, ujjbegyei belefehéredtek. Nikol idegesen és bosszúvággyal haladt
egyre messzebbre. Senki sem szólt senkihez, a cél túl nagy volt.
-
Lassan ideje leereszkedni. – mondta a lány, majd
zuhanni kezdett. A démon követte kedvesét, bár a mozdulatai finomabban voltak,
nem akarta lefejelni a hatalmas sziklákat. A várat egy tenger vette körül.
Hatalmas hegyes sziklákkal, amik az égben kapaszkodva simogatták a felhők puha
hasát. A vár sötét és régies volt. Rozsdás rácsain dús borostyán futott fel. A
parton hatalmas fenyők és nyírfák rejteket adtak. Az épület körül farkasok és
emberek sétáltak, kezükben éles és veszélyes fegyverekkel. A csapat az egyik
kevésbé figyelt szinten landolt. Az ott tartózkodó őröket könnyed mozdulattal a
tenger hullámainak adták. Nikol felállt az egyik sziklára és mosolyogva nézte a
csapatát.
-
A tervet mindenki tudja, fogjátok a fáklyákat...
Ideje visszaküldeni a pokolba azt a nőt. – az angyalok magasba emelték a lángot,
majd áttörték az erkély ajtót utat engedve a reménynek és a halálnak.
-
A démonok?
-
Ők visznek ki minket... De most indulás, küldjük
vissza a pokolba drága kényszerített mennyasszonyod.
-
Ő soha nem volt és soha nem is lesz a
mennyasszonyom… Apám emiatt tagadatott ki… Így miattam nincs béke.
-
Ha ő vele számolunk, mindenki nyer. Most gyere,
nálam jobban senki se akarja kinyírni azt a ribancot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése